Gondolkodtam azon, vajon érdemelnek-e egy sokadik megvilágítást a mára már sokak által jól ismert történések, viszont ha már második napja vélem úgy, hogy van még mit mondani róla, akkor annak oka van. Merthogy az érintett valószínűleg ma sem érti, miért került az állásába az a bizonyos komment.

Elgondolkodtató értékválságra utal az a tény, hogy az egyik nagy amerikai napilap költséghatékonyságra hivatkozva okostelefonra „cserélte” mind a 28 profi (köztük egy Pulitzer-díjas) fotósát, hogy innentől az újságírók almás mobilokkal készítsék el még a címlapot is. De amíg az egyik oldalról értékválság és súlyos szakmai hiba, a másik oldalról egyben kérdőjel: mikor, milyen helyzetekben és felületeken használhatók olyan képek, amelyeket nem hivatásos fényképészek készítenek el profi eszközökkel?

Intelligens, vagy legalábbis becsületes, jóravaló emberek arra nevelik gyermekeiket, hogy szépen, illedelmesen kérdezzenek, és akkor arra teljes joggal várhatnak, ha nem is mindig kedves, de legalább udvarias választ. Mi, illedelmes, vagy legalábbis arra nevelt emberek megtanuljuk azt is, hogy akkor sem kezdünk jóízű anyázásba, amikor a másik nem nekünk tetszően, hovatovább kifejezetten támadóan vagy sértőn reagál. De a Belvárosi Modern Eladót viszont teljesen más elvek szerint tanították az illemre.

Többek között ezért örülök, hogy kötelező lesz az erkölcstan, de én etikaoktatással is kiegészíteném ezt a tantárgyat, például azért, hogy a jövő felnövekvő generációja már ne így járjon el, ahogy mai hősünk tette:

Ha megengedik, ehhez a bejegyzéshez most nem mellékelek képet, de ígérem, nem lesz ettől kevésbé olvasmányos. Ugyanis a mai napon egy számlakivonat várt korábbi bankomtól, hogy a megszűnt (!!) számlámon október 2-a és január 3-a közötti időszakban 997 forint tartozás mutatkozik, és van olyan tétel, ami már 122 napos.

„Pataky Attila agresszív lesz a hústól” – hirdeti magát és tartalmát az egyik bulvárlap a Petőfi (végre nem MR2 és nagyon zene) rádióban. Ezek után rögtön adódik a kérdés, vajon mennyiben alakult volna másképpen az őszödi beszéd, ha abban a bizonyos üdülőben aznap mondjuk rántott sajtot szolgálnak fel ebédre…

Komolyra fordítva:

Hiába közeleg (elvileg) a szeretet ünnepe - láthatóan és hallhatóan nem változik semmi, legalábbis ami a közlekedést illeti.

Ma ismét meggyőződhettem róla, hogy hiába nincsen amúgy csúcsforgalom fél egykor, székesfővárosunkban egyszerűen nem jutottunk el oda, hogy a lakótelepi parkolóból körültekintően - és ennek hiányában anyázásmentesen - lehessen kitolatni.

Tegnap akadt meg a szemem a Rejtély, miért nem halnak ki a retrokütyük című íráson a mobilomon. Bár érdekes olvasmány, és vannak pontok, amikben egyetértek, mégis úgy vélem, helyenként illő volna egyfajta tisztelettel írni arról, ami nem a huszonegyedik századból való. Saját tárgyaim fotóival illusztrált írás következik, amit ha másért nem, a képekért érdemes lesz elolvasnia annak is, aki nem műszaki érdeklődésű.

Alighanem vannak dolgok, amiket nem csupán azért nem értek, mert az indítékaikat nem tanultam az egyetemen. Az agresszió legjobb tudomásom szerint egészséges mértékben az emberi faj fennmaradását és az egyén önérdekérvényesítését szolgálja. Eddig a száraz tudományos fejtegetés, jöjjön a "napi adag":

Ha a digitális szakadék kifejezést hallom, rögtön valami olyasmire gondolok, hogy míg az egyiknek valami nagyon modern dolog van az otthonában, a másiknak azért nincsen, mert nem engedheti meg magának. A szakadék pedig valami elválasztó, egyik „partján” a huszadik, másik szélén a huszonegyedik század vívmányaival. A természeti képződmény persze mit sem foglalkozik azzal, hogy a „lemaradottak” vajon nem ismerik, nem akarják megismerni korunk csodáit, vagy csak egyszerűen nincs szükségük rá.

Az egyik legnagyobb hazai aukciós portál blogja közzétett egy statisztikát, amelyből kiderül, mit nézegetünk, mit keresünk, és mire licitálunk leginkább ezeken az oldalakon. Persze statisztikának saját magukat vették alapul, az eredmény mindenesetre kellően érdekes ahhoz, hogy kommentáljam pár szóban. Álljon itt egy kivonat a Top 10 márka, top 10 kulcsszó, és a tíz leginkább látogatott-licitált alkategóriából, csakhogy lássa az olvasó, mire keres, és végül mit vesz meg a magyar.

„Ne stoppolj, shop-olj! – szól az egyik legújabb reklám szlogenje. Végre egy frappáns szöveg, amiből hiányzik a tenyérbemászó stílus, mentes mindenféle szexuális asszociációtól, és az akciókat sem idegesítő hanghordozással sorolja fel az a bizonyos női reklámhang.

A vásárláshoz ingyen és jó parkolási lehetőséget is kínálnak, hogy könnyű legyen hazavinni a sok árut, ami tömegközlekedéssel már sokkal kevésbé komfortosan kivitelezhető mutatvány. Eddig a méltatás.

Késésben voltam már, mire elindultam. A tízemeletes házunk nem kaputelefonos oldalán, a főút felőli részen mentem ki az utcára. Divatlapból előlépett fehérnadrágos főhősnőnk épp a kapukódos beléptetőnál áll napszemüvegben, és mikor nyílik az ajtó, azzal a lendülettel jön is befele, és amellett, hogy beengedtem, teljesen figyelmen kívül hagyta azt a nem elhanyagolható tényt, hogy érthetően ráköszöntem.

Jó lett volna megtudni tőle, hogy

Sokat olvasni mostanában köztársasági elnökünk plágiumbotrányáról. Az index bőszen címlapra pakolja az erről posztoló ellenzéki blogokat, és biztos én is köztük lennék, ha kellően provokatívan fogalmaznék vagy nagy ellenzékiként naponta hallatnám a hangomat valamiért.

De nem ezekért jöttem most ide, hanem azért, hogy egy, talán még sosem vitatott, újabb szemszögből láttassam azt, amiről nehéz lenne újabb bőrt lehúzni. Remélem, nekem azért mégis sikerül:

Szokatlan helyzet, hogy Debrecenben, ahonnan most e sorokat írom, még lámpára sincs mindenütt szükség. Hiszen az itteniek valamiért ismerik a felfestett zebrát és lámpa nélkül is átengedik a gyalogosokat, amit nekem, fővárosinak, hiába tanulok itt másfél éve levelező szakon, máig nem sikerült teljesen megszokni.

Ha e pár mondatból még nem találták volna ki, elárulom, a téma ismét a közlekedés, persze nem Debrecenben, hanem az innen távoli Újlipótvárosban.

Jobb lett volna azt írni, hogy elsőre, simán és gördülékenyen, de abban nem lenne semmi, ami miatt leírhatnám a bejegyzés végén található gondolatébresztőt, amit könnyen megismerhetnek, ha továbbolvasnak.

Nemrégiben bejárta egy olyan írás a közösségi hálót, hogy Akik 1990 előtt születtek, azoknak kötelező elolvasni, a modorosblog pedig amolyan neoretro gyanánt a minap leközölte a maga "ellenválaszát". Az eredeti nekem onnan szúrt szemet, hogy az a volt ismerősöm is lájkolta és megosztotta, aki látatlanban azt feltételezte rólam, hogy lomokkal van tele a lakásom. Mindezt annak okán, hogy tavaly megosztottam a nagyközönséggel: találtam és felhoztam 21 videokazettát. Egy szó mint száz, ő igencsak hiteltelennek hatott ebben a szituációban, és letörölt, pedig a hiteltelen szót le sem írtam neki. Így utólag visszagondolva: kár.

Ha olvasták a tegnapi történet kezdetét, a közjáték kezdő felvonását szorozzák meg hárommal. Ha nem, akkor éktelen dudálást képzeljenek el, amit egy teljes panelházsor naponta hallgathat. Olyat, amilyet nagyjából egy közelgő hurrikán vagy legalábbis egy tömeges gyalogosgázolás elkerülése tenne indokolttá.

Azt olvastam, hogy aki autósként képtelen normálisan viselkedni, az gyalogosként vagy tömegközlekedőként sem különb. Sokszor olvasok olyanról is, hogy az autópályán élik ki magukat egyesek. Ha nem tudnak előzni, akkor megszívatják a másikat, majd leállnak egy kis anyázásra. És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy valójában nem is sietnek annyira.

Érdekes aukcióba botlottam a minap. Százezer forintról bocsátanak licitre egy 1976-os szovjet orsós magnót. A magnón lévő felirat szerint egy HOTA-304-esről van szó, de azt már nem tudom, és a hozzászólók sem tudták biztosan, hogy cirill vagy latin betűkkel akarták-e ráírni. Így aztán a nevétől kezdve az előfordulásán át a vevők átveréséig mindenféle témájú üzenetet kapott már az eladó.

Február 9: megint bombariadó van (mivel e sorokat este teszem közzé ezért csak volt) a debreceni Nagyállomáson. Azért írom, hogy megint, mert december 16-án valaki szintén szórakozott egyszer, pont akkor, amikor épp hazafelé tartottam hazánk második legnagyobb városából. Akkor negyven percet vártam, és összesen egy óra alatt végeztek is a bombakereséssel, persze szerencsére nem találtak semmit.

Valaki most is nagyon jól szórakozott. A vasúti közlekedést feltartotta, többezer embert kényszerített várakozásra. Csak mert neki olyanja volt. A pitiáner csínytevő mindezt kiegészítette azzal, hogy megírta, a volábuszpályaudvart is a levegőbe röpíti.

És hogy érezzék az ügy komolyságát, idézem az Index internetes hírportált és benne a levelet.

„A fenyegetés a megyei hírportálhoz érkezett egy freemailes címről, az alábbiakban szó szerint idézzük:

>> Bomba van elrejtve a debreceni vasútállomáson most ebben a percben ha nem érkezik oda valaki 60 percen belül felrobbantom az egész épületet adjátok le a rendőrségre és még az autóbuszállomáson is elhelyeztem egy bombát az is robbani fog 60 perc múlva és komolyan mondtam.<<”

Freemail és a központozás teljes hiánya. Legjobb lenne nem adni az ilyen gyermeteg egyedek szavára, de ha így tennénk, meglehet, hogy az állomás épülete valóban eltűnne a föld színéről, az pedig aztán tényleg kitolás lenne az utazóközönséggel, nem említve az esetlegesen kioltott emberéleteket, személyi sérüléseket, milliós károkat.

(Valaki 2011 december 16-án is jókedvében volt...)

Csak viszonyításképpen: Debrecen városát jóval több, mint kétszázezren lakják, emellett megyeszékhely, és mint olyan, igen nagy vonzáskörzettel bír, nem beszélve arról, hogy hányan tanulnak az egyeteme karain. Ebben a városban lehetséges az, ami talán kevés nagyvárosban: az egyetem épületei között húzódó parkban olyan csönd van, hogy hallani lehet a madarakat. Sőt, ez a rész olyannyira nem zajos, hogy akár még telefonálni is lehet az utcáról. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy Debrecen tiszta, gondozott, kulturált a tömegközlekedése, a belvárosát pedig nyugodt szívvel mutogatnám a turistáknak. Még az állomást is. Szocreál ide vagy oda, az épület kívül-belül tiszta, nincs megrongálva vagy összefirkálva, egyszóval régi ugyan, de – véleményem szerint – mondjuk a Keletivel és környékével szemben még mindig vállalható állapotú. (Na jó, az úttestet és a járdát föl lehetne újítani, de arról olvastam, hogy évek múlva egy multimodális csomópont megépítése keretén belül az egész környék megújulhat.)

Adott tehát egy vagy két hülyegyerek, aki bombariadókban leli örömét. Viszont miközben bosszankodunk, jusson eszünkbe: ha valaki igazán robbantani akar, az jó eséllyel nem fog előre szólni. Télen beöltözik egy jó vastag bundába, odaáll mondjuk a jegypénztárak és az újságos közötti közlekedősávba (képen az ajtó mögötti, nem látszódó terület), és teljesíti „küldetését”. Utána pedig oknyomozhatunk, hogy miért és hogyan, de akkor már késő lesz.

A „népharag” addig viszont egyet megtehet: felkutatja a fenyegetőt (e-mailes fenyegetés esetén az IP cím segíthet) és „elbeszélget” vele egy kicsit. Vagy megvicceli azzal, hogy azt mondja neki, otthon őt is egy bomba várja. Remélem, egyszer valaki megleckézteti ezeket a maguknak elismerést szerezni képtelen, nevüket nem vállaló, legfinomabb megfogalmazásban is fura humorú valakiket. Megérdemelnék.

Úgy érzem, nem lennék igazságos hősünkkel szemben (sem), ha nem írnám meg a folytatást. Merthogy az órás sztorinak mégiscsak személyes találkozó lett a vége, de előtte persze még egy kicsit levelezgettünk: 

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az alábbiak hallgatósága leszek. Még kevésbé hittem volna, hogy mindezt egy egyetem,és nem pedig egy középiskola árnyékszékén hallgatom majd meg. Végezetül pedig arra számítottam a legkevésbé, hogy éppen zárthelyi előtt leszek fültanúja ennek a kis beszélgetésnek.

Egyik ismerősöm a napokban a jótékonyság új módozatára irányította figyelmünket: "ha kiteszed egy összevert gyerek vagy megkínzott állat képét, máris úgy érzed, hogy segítettél". Valahogy így szól a gondolat, amelyet sok esetben tett is követ. 

Ez a mondat olyannyira megihletett, hogy elhatároztam, hogy közösségi portál témában végre megírom a magam monológját. Hangsúlyozom, egy jelenséget, viselkedésmódot, attitűdöt mutatok be, és nem az egyes ismerőseim ellen emelem fel a szavam. Tettet, és nem embereket fogok most minősíteni. Aki megértette és elfogadta az álláspontot, annak tudatában olvasson tovább,

Történetünk hősével, Kálmánnal (akit természetesen nem így hívnak), még hónapokkal ezelőtt kerültem "üzleti kapcsolatba" amikor is megnyert tőlem egy női karórát százhúsz forintért.

Az aranyszínű, amúgy túl nagy értéket nem képviselő szerkezetet még év elején vettem édesanyámnak, de amikor mondta, hogy nem látja rajta az időt, értékesítettem azt. Az eredetileg ötszáz forintért vásárolt szerkezetet az ausztriai Kálmán százhúsz forintért nyerte meg.

Nemrégiben két ismerősöm is úgy döntött, "megválik tőlem". Persze két sima törlés önmagában még nem lenne hír, ha az illetők nem lennének meggyőződve a saját maguk fennsőbbségéről, de legalábbis igazáról, továbbá nem viseltetnének mély megvetéssel e sorok írója iránt. Mert minden valószínűség szerint erről is szó van. Tegyük hozzá gyorsan, a történetben semelyik fél sem ártatlan, a véleménykülönbségeink pedig oly erősnek bizonyultak, hogy ők jobbnak látták megnyomni a törlés, vagy inkább stílusosan az unfriend gombot.

Nemrégiben két ismerősöm is úgy döntött, “megválik tőlem". Persze két sima törlés önmagában még nem lenne hír, ha az illetők nem lennének meggyőződve a saját maguk fennsőbbségéről, de legalábbis igazáról, továbbá nem viseltetnének mély megvetéssel e sorok írója iránt. Mert minden valószínűség szerint erről is szó van. Tegyük hozzá gyorsan, a történetekben semelyik fél sem ártatlan, a véleménykülönbségeink pedig oly erősnek bizonyultak, hogy ők jobbnak látták megnyomni a törlés, vagy inkább stílusosan az unfriend gombot.

Az egyik Árpád úti, amolyan olcsóboltban esett meg a történet. Az üzlet nemrég nyílt, ám ehhez képest igen nagy vásárlóközönséget vonz, köszönhetően a kedvező  áraknak.

Fényképezőgép, mobiltelefon, “filmnéző szerkezetek". A reklámok, és korunk technikai fejődése egyre inkább az újabb és modernebb eszközök megvétele és használata felé hajt minket. Azonban véleményem szerint bár a gépek olykor megkönnyítik életünket, mégsem mindig gyorsabbak és praktikusabbak elődeiknél. Akik maradisággal vádolnának, gyorsan leszögezem, csaknem két éve annak, hogy okostelefont használok, amit praktikusnak tartok és nagyon szeretek. Ám ezzel együtt és ennek ellenére írom a most következő sorokat.