Az egyik Árpád úti, amolyan olcsóboltban esett meg a történet. Az üzlet nemrég nyílt, ám ehhez képest igen nagy vásárlóközönséget vonz, köszönhetően a kedvező áraknak.
Betértem hát, mert WC papírt és szalvétát kellett vennem. Persze eközben szétnéztem, és elégedetten nyugtáztam, hogy az olcsó szobahőmérő nincs száz forint és a dinamós elemlámpa sem kerül többe háromszáznál. A „visszafele” soron voltam éppen, és alkoholos CD író tollakat nézegettem, illetve az áraikat fürkésztem, amikor egy mogorva nyugdíjashang ütötte meg a fülemet. Első hallásra az egyik vásárló igen csúnyán szólt a másikra, hogy az ne próbálgassa a kezén a rúzsokat (vagy körömlakkot?).
A vásárló erre úgy felelt, hogy szeretné kipróbálni és látni a színét, elvégre magára keni. De nem úgy van az, szólt a válasz, persze nem ebem a formában, viszont a tartalma mégiscsak ez volt. Ekkorra már felnéztem a filcekből és megláttam mindkettőt.
Vásárlónk, egy szintén nyugdíjközeli hölgy erre azt felelte, ez a baj a magyarokkal, hogy ilyen arrogánsak, azért utálnak minket mindenhol. Ezután kiviharzott az üzletből, nem is vett semmit.
Agyam műszerfalán a kis analóg műszer mutatója ekkorra már a pirosba kúszott, így első indulatomban azt feleltem a boltban maradottnak, hogy a pesti emberrel van a baj, hogy nem tud normálisan rászólni a másikra. Nem kell ehhez nyugatra menni, elég csak vidékre, ott normálisabbak az emberek - tettem hozzá, majd betértem az üzlet kéztörlőket árusító szegletébe, amely egyébként igen közel esik a rúzsokhoz.
Az immáron teljes életnagyságban megpillantott „vevő” úgy nézett rám, mint aki még sosem látott fehér embert, de legalább megnézi, nem fogok-e nagy mérgemben valamit ellopni. Nem, nem csentem el semmit, sőt, amikor a pénztárhoz értem, immár alapjáratú, udvarias hangnemben kérdeztem meg a harminc év körüli pénztárosfiútól, merre van a körömlakklemosó. (Ott volt közel, gyorsan vettem is egyet, de hozzáteszem, nem a körmeimre használom.)
A „meglepi” a pénztártól való távozás után ért, pontosabban akkor esett le a fémpénz abba a képzeletbeli automatába. Az őszes, szemüveges hatvan körüli nő, aki nemrég még a másikra mordult, az bizony az eladó volt, és jelleméhez méltó undorral vette el tőlem a kosarat, amit immáron ő helyezett vissza a helyére.
Hogy ne legyek igazságtalan, hozzá kell tegyem, ottlétem alatt már én sem törekedtem arra, hogy megértessem vele, a vevő nem az ellensége, hanem a fizetése kitermelője. Lássuk be, ez hiba volt. Szépen, bud spencer-i nyugodtsággal kellett volna tudtára adnom mindezt, méghozzá azzal a különbséggel, hogy a nagy igazságtétel közepette nem töröm össze a berendezést. (Alkatilag némi konditeremmel kiegészítve legfeljebb Terence Hill lehetnék, de ez most mellékes.) Az viszont korántsem, hogy ezúton is elmondjam, hősünk a vevőből él. Márpedig aki nem bunkó, nem rongál, nem lop, azzal szemben nem engedheti meg magának az arrogáns, lekezelő, „bunkópesti” hangnemet.
Sokan vagyunk, akiket kevesebbért is páros lábbal rúgnának ki és zavarnának hazáig.
Mindaddig, amíg én megadom a tiszteletet, joggal várhatom el, hogy kulturáltan szóljanak rám, és egyáltalán hozzám, lettlégyen az bárki.
A kedves vevő pedig ezek után ott fogja megvenni a terméket, ahol „magára kenheti”, azaz kipróbálhatja. Mert magának lesz és nem a kirakatba. És mert ő a fogyasztó, akiből a túlkínálati piac próbál megélni. És a pénzt, mint olyat nem tessékeljük ki az ajtón, (nyugatra meg végképp nem küldjük). A jó modor viszont sem a rendszerváltás előtt, sem pedig utána nem került és nem kerül pénzbe. Tessék gyakorolni!
