Úgy érzem, nem lennék igazságos hősünkkel szemben (sem), ha nem írnám meg a folytatást. Merthogy az órás sztorinak mégiscsak személyes találkozó lett a vége, de előtte persze még egy kicsit levelezgettünk:
Kálmán – ahogyan ígérte – bejelentkezett az ELŐRE kifizetett óráért. (Ő maga emelte ki így ezt a szót, és mint tudják, ő volt az, aki önként ajánlotta fel, hogy ezért a termékért előre elutalja a százhúsz forintos vételárat.) Ismét felhívtam a figyelmét arra, hogy a szerkezet elemcserére szorul, és megírtam azt is, hogy szilveszter napján amúgy sem otthon kezdem az estét, emiatt találkozhatnánk az Árpád hídi metróállomásnál. Eddigre már ő sem ragaszkodott a Ferenciek teréhez, mivel azt írta, hogy ő maga jönne el az óráért.
Válaszában rámutatott, ez a nap Szilveszter napja, és a tömegközlekedés kiszámíthatatlan, mert este szerinte már szinte nincs is. Gyorsan megírtam neki, hogy vélhetően karácsonnyal keveri ezt a dátumot, és az elmúlt évek utolsó napjainak utolsó óráiban igenis jártak a nappali járművek. Nem baj, ha úgy kívánja, hozzuk egy nappal előbbre és tegyük a metró végállomására a találkozót. Számomra meglepő módon most nem jött elő a magyarok megbízhatatlanok szöveggel, sőt kifejezetten kedélyes válaszleveleket olvashattam tőle, bár őszintén nem tudom, használt-e neki múltkori, „hitem a szerény büszkeség” hangnemében megfogalmazott méltatlankodásom.
Elérkezett a délután fél öt. Az órában aznap cseréltem elemet, így nem érhette szó a ház elejét, miszerint olyat kap, ami rögtön le is merül. Beletettem egy esztétikus, emlékeim szerint gyógyszertárból származó papírzacskóba, és levittem neki.
Kálmán az aluljáróban várt. 190 cm körüli, ötvenes, bajszos férfi volt. Fizimiskája alapján egy Bécsben nevelkedett osztrák daliát véltem benne felfedezni, és bár nem sértésből írom, külsőre (már) nem hatott magyar embernek. Persze nem így képzeltem a találkozót sem. Arra számítottam, hogy Kálmán nagy kegyesen autójával elgurul majd Újpestre, és én a járműve ablakán, „kihaénnem” lekezelő stílusa közepette adom majd be neki az óráját, amire persze majd nekem is reagálnom kell, s mindketten rossz hangulatban megyünk tovább utunkra.
Kölcsönösen bemutatkoztunk, majd átadtam neki utazása tárgyát. Mondtam neki, hogy aznap cseréltem benne elemet, és jár is, de ő erre mosolyogva azt felelte, nincs rajta szemüveg, nem látja a mutatókat. Szóltam neki, hogy az óraelemek, amiket én használok (és kb egy eurónak megfelelő forintért veszek meg bliszteres csomagolásban) 3-8 hónapig tartanak, és biztos, ami biztos felírom neki a típusát. Erre ő azt válaszolta, ismeri az AG típussorszámokat, mire én felírtam a megfelelőt az óra papírcsomagolására.
A korábbi levelekkel együtt és azok ellenére kellemes csalódással ért véget a találkozó. Részint azért mert metróval érkezett és nem egy többmilliós autóból szólt ki flegmán, részint azért mert kulturáltan viselkedett. Bár az utóbbi okát máig nem értem, és ha meg akarom őrizni az optimizmusomat, nem járok utána…
