A legszebben és legérthetőbben fogalmazott, legtalálóbb sorok. A huszonegyedik század emberének még inkább szólnak. Főként azért, mert korunkban már nem csak kimondott vagy papírra vetett szavakról beszélünk, hanem a virtuálisakról is. És nem, a szavak ereje ezzel együtt nem veszett el. Ezért kell elolvasnunk, értelmeznünk, netán továbbgondolnunk Wass Albert sorait.

„Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.” (Wass Albert: Kimondott szavak)

Ezért gondolom azt, hogy nagyon-nagyon meg kell válogatni a beszólásokat, kijelentéseket.

Ezért nem szeretem a túlzó retorikát, ami kettő alkalom után azt mondja, hogy mindig úgy csinálod, vagy egyszer mulasztom el és azt mondják, hogy „sohasem teszed meg, amit kérek”. Ezért nem tartom szerencsésnek a mindenki és a senki kifejezéseket, nem csupán az általánosítás miatt.

Ezért írom, hogy online sem mindegy, hogy mit mondunk/írunk. A képernyőre írott szavak is ütnek, lásd amikor éppen serdülő tinédzserekről olvassuk, hogy mintegy halálba zaklatták a társai. Hiába láthatók és megfoghatók, már-már brutálisan élőbeszédnek hatnak a chatek meg a fórumok. Amiket ha jól használunk, hasznos kapcsolattartó eszközök, de ha nem, tudnunk kell, hogy nem állhat mindenki mögé tartalomfelelős…

És ami a legfontosabb: ezért gondolom, hogy egy élőszavas, őszinte bocsánatkérés felér egy írásos helyesbítéssel, durvább esetben helyreigazítással, hisz visszavonni már nem lehet vagy kevés (lásd az idézetet). A hihetetlen könnyelműség után ugyanis most hihetetlen nehézséggel ki kell mondani, hogy nem, nem akartuk a másik kárát, nem akartuk megbántani, már máshogyan gondoljuk, vagy amivel megvádoltuk, az sosem volt igaz.

Ezért nem szeretem a jólneveltségből kimondott köszönömöket és bocsánatokat sem, mert könnyen, automatizmusból vetik oda őket, tartalom nélkül. Nem. Egy őszinte reakció, vagy a látható öröm sokkal többet ér, mint a gépszerű köszönöm. Az igaz szándék, amivel valaki ráveszi magát a könnyelműség után a nehézségre, az a valami. Akkor nem könnyelműen beszél, és ugyanő helyezi valahova a szavakat, így legalább óvatosan odapakol némi verbális ellensúlyozást a korábbi tartalmak mellé. Ezért fontos.

Meg még valamiért. Saját hagyományomtól eltérően most név szerint szólítok meg valakit, bár sajnos aligha olvassa ezt a blogot.

S. E.-né! Ezért fontos megemelni a telefont, és nem mentség azt mondani, hogy „nem emlékszem”. Ugyanis azokat a szavakat, amikre nem emlékszünk, szintén egyszer elhelyeztük valahova. De már nem tudjuk hova. Épp ezért könnyebb és épp ezért van miért azt mondani a régi barátoknak számító volt telekszomszédoknak, hogy bocsánat. De hogy érthetőbb legyek: Wass Albert miatt, aki mindannyiunk helyett mindezt megfogalmazta.

Az író gondolatait megismerve mérlegeljünk. Mert az „ezentúl másképp csinálom” tetteknek kevés, szavaknak pedig sok… Most már azt is tudjuk, miért.