Jobb lett volna azt írni, hogy elsőre, simán és gördülékenyen, de abban nem lenne semmi, ami miatt leírhatnám a bejegyzés végén található gondolatébresztőt, amit könnyen megismerhetnek, ha továbbolvasnak.

>

Történt ugyanis, hogy pénteken visszakaptam azt a CD-s rádió-magnót, amilyenem már volt és megvolt több mint két évig. Vagyis nem ugyanazt kaptam vissza, hanem egy másik példányt vettem, ami szinte teljesen ugyanolyan.

Lehet, hogy most röhejesnek fogok tűnni, de nekem ez a típus tetszik. Volt is egy ilyenem, 2009. november közepén vettem egy aukción.

Nem működött a CD-je, igaz, akkor csak 1050 forintot adtam érte. Összesen kétszer javítottam meg a CD részét, viszont harmadjára hiába tudtam, hogy mi a hiba és végeztem el ama bizonyos tranzisztor cseréjét, nem oldotta meg a problémát, és időközben eljutottunk oda is, hogy egy másik magnómotor sem ártott volna bele.

Erre a sikertelen javításra és a rám váró motorcserére mondtam, hogy köszönöm, de akkor megvagyok nélküle, a berendezést lebontom, a magnómechanikát pedig elteszem alkatrésznek.

Február 29-én annak rendje és módja szerint kifizettem a most megnyertet, ami futárral együtt 1201 forintba került és úgy lehettem nyertese, hogy a nálam többet kínáló licittörlést kért, így a magnó mintegy „rajtam maradt.”

Két nap múlva megérdeklődtem, mikorra várhatom, mire az eladó közölte, hogy jövő kedden szállítanak a fővárosba, 8 és 16 óra között. A röpke nyolc órás időintervallumban (amely tág idősáv tipikusan magyar módi és nálunk emellett munkaidőnek is számít) a kedves vevő oldja meg az otthonlétet, ahogy akarja. Sebaj, cserébe összesen kétszer próbálják meg a kézbesítést a futár tudni fogja a mobilszámomat.

Igen ám, de nem jöttek. Másnap telefonon megérdeklődtem, hogy hol marad a kifizetett áru, mire azt mondták, írjak e-mailt és utánanéznek. Gyorsan meg is írták, hogy „nincs a rendszerben”, „nem látják”, de küldenek egy másik ugyanolyat. (Ezen kívül már csak egy darab CD hibás készüléket hirdettek, amit ekkorra már gondolom rég eladtak másnak.) Megjegyzendő, hogy a Pécs környéki játékokat forgalmazó cég két munkanapos szállítási határidővel hirdette magát, a kifizetéstől (és a pénz beérkezésétől fogva) pedig már négy napnál jártunk ekkor.

Hacsak nem ők mulasztottak először, küldtek tehát egy ugyanolyat, a cég munkatársa rögtön meg is írta a küldeményszámot, amin kereshetem, és azt is, hogy pénteken érkezik az áru. Másnap tényleg felvette a futár a rendelést, erről visszaigazolás érkezett, péntek reggel pedig arról, hogy aznap kijönnek. A futár is telefonált, hogy 10 és 11 között érkezik.

Végre valahára (hat munkanap, beleértve azt is amelyiken fölöslegesen vártam) múlva megérkezik a termék. Rá is kérdeztem, hogy kibonthatom-e a dobozt, mert ha nem az van benne, amit várok, pénz ide vagy oda, nem veszem át. Erre a szállító közölte, hogy ha kinyitom, nem viszi vissza a csomagot. Átvettem. Ami azt illeti – bár nem volt lekezelő vagy goromba – nem éreztem úgy, hogy járna neki az a száz forint, amit borravalóként odaadtam. (Azért nem, mert a magam részéről úgy vagyok vele, hogy plusz pénzt olyannak adok szívesen, akit hozzáállásával, munkavégzésével, vevőközpontúságával és nem utolsó sorban udvariasságával rászolgál, a „nem viszem vissza” pedig számomra nem ez az eset.)

A végszóhoz közeledve: képzeljék el ugyanezt karácsonykor. Másodszor bezzeg létezett küldeményszám, és a futárcég is küldött levelet. Magáról a gépről annyit, hogy a CD ezen sem működik, cserébe viszont van rajta AUX (erősítő) bemenet és szinte bármit – még mobiltelefont is – rá lehet kötni.

Azt mondják, ha valami véget ér, az egy új dolognak/korszaknak a kezdete, azért zárult le a régi. Most egy régi lezárult és egy „új korszak” nyílt - a beígért határidő háromszorosával. És ha nem egy szórakoztató elektronikai eszközről van szó, a régi és az új közötti idő bizony olykor soknak tűnik, mert az élet a köztes időben sem szüneteltethető. Vajon hányan szeretnénk valami nagyobb dolgot, célt elérni, és érezzük úgy, hogy az pont ugyanúgy késik, mint a futár a magnóval?

Kosztolányi Esti Kornél novelláinak utolsó, tizennyolcadik fejezetében az utolsó villamosútról ír, amelyben (több irodalomórai elemzés szerint) a járművön való utazás teljes időtartama nem más, mint maga az élet születésünktől a halálunkig, azaz jelen esetben a végállomásig.

Ha ebből a szemszögből nézzük, egy-egy célunk annyi, mint amennyit a főhős egyszerre elérhet az utazása során: először nem leesni a járműről és az alsó lépcsőről feljebb jutni rá, aztán a megállónkénti fel és leszállók forgatagában mindig beljebb és beljebb jutni a szerelvény belseje felé, vagy az, hogy - ottlétét mintegy legitimálandó - jegyet vehessen a kalauztól.

Az utolsó pár bekezdésben kivételesen nem kerestem csattanót és valami nagynak látszó igazságot sem akartam elsütni, és a rádiógyűjteményemet sem itt akartam reklámozni. Itt most az a legnagyobb siker, ha valaki megértette, amit olvasott, és tovább tudja gondolni. (És persze ehhez az sem hátrány, ha ott ült azon a kérdéses magyarórán.)