Amikor kiderül valamiről, hogy nem csupán eszmei érték, „engem igazol”. Amikor azt mondják, hogy ennyiért (a javítás áráért) semmilyen más márkában nincs ilyen jó, nem kérdés, hogy megéri-e. És mily érdekes párhuzam, nagyjából egy hét eltéréssel a gép gazdája is belefutott egy ilyen – mondjuk úgy „utólagos felértékelődésbe”.
Gyanús volt a csend, hiszen ők már máskor is hamarabb jelentkeztek, maximum két hetet „ülnek” a dolgokon. Telefonáltak ugyanis a fényképezőgép-szervizből. Írtam akkor arról, hogy eszmei érték számomra valamit javíttatni, és ha valaki elégedett valamivel, annak miért kéne pusztán kényszerből lecserélnie, de ez most teljesen más történet.
Meg fognak lepődni, de ez a két kolléga egy és ugyanazon helyen dolgozik. Míg az egyik felől egyenesen felszámolhatnák a műhelyt, a másikuk azzal hívott fel, hogy nyolcezer forint lenne a gépem javíttatása.
Kérdeztem, hogy szerinte megérné-e, mire ő azt mondta, ha tudna ilyen kategóriájú fényképezőt ennyiért, már eladásra kínálta volna nekem. Sőt, más márkákban sincs ilyen minőség, főleg nem ennyi pénzért.
És jól mondta: az eggyel újabb típusú, AX650-es típusú gépet feketében tizennégyezer forintért láttam használtan. Egy jobbfajta kompakt gép körülbelül húszezer újonnan, de akkor már érdemesebb hozzátenni vagy részletre venni, és az eggyel nagyobb ún. bridge gépek közül választani…
Ennyit a számokról és a piacról. Amit eddig csupán a magam értékének, eszmei értéknek hittem, arról kiderült, hogy bizony-bizony objetíve sem értéktelen darab. Mert a minőség és vagy a tudás az bizony nem ennyibe, hanem majdnem a kétszeresébe kerül.
Ékes példája annak, amikor a régit nem eldobjuk, hanem inkább menteni érdemes. Vagy – stílusosan mondva – „összeáll a kép”, és megtudjuk, ez nem csupán „nem volt olyan rossz”, hanem egyenesen értékes. A „nem volt olyan rosszra” álljon itt egy furcsa párhuzam, vagy legalábbis figyelemreméltó jelenség az emberek világából is. Ugyanis szűk egy hete eggyel többen követik a közösségi oldalas bejegyzéseimet, köztük a blogomat. Hogy ez a – jelen esetben – újból feltámadó diszkrét érdeklődés éppenséggel a közzétett írásoknak szól, vagy a szerző személyének utólagos felértékel(őd)ése is egyben, nem tudhatjuk, de bármelyikről is legyen szó, önmagában, és nem túlgondoltan szemlélve is pozitív, jóleső dolog. A mondás néha tehát visszafele is él: néha arról is kiderülhet, hogy arany, aminek utólag látjuk a fényét vagy éppen más veteti észre…
UPDATE, fontos frissítés:
Nem lehet meghatározni az olvasónak, hogyan értelmezze az adott helyen leírtakat. Ha meg lehetne akadályozni mondjuk a direkt félreértelmezést, kiforgatást, más hangvételű lenne a politikai közbeszéd. De maradjunk a blogom bejegyzéseinél. Úgy tartják, az öndicséret büdös. Én is ezt vallom. Ám ha valami, akkor ez az a fórum, ahol leírhatom, hogy megjavítottam a szomszédom magnóját vagy éppen, jé, nem tudom hova tenni ezt a kis érdekességet. Az olvasó meg nem mindig az író szándéka szerint értelmez, amire álljon itt egy kedves anekdota:
Egy anekdota szerint Arany János egy alkalommal, amikor megjegyzést fűztek egy művéhez, a lapszélre ezt írta: Gondolta a fene!
Ez talán egy városi legenda, én olyat hallottam, hogy valaki azt kérdezte tőle "és akkor épp arra tetszett gondolni, hogy...?" És állítólag erre válaszolta ő ugyanezt, szóban.
No, akkor most egy házi feladat: járjanak utána az igazságnak, de addig is egy tanulság nekem és mindenkinek: a szöveget nem mindenki ugyanúgy értelmezi...
