Decembert írunk. Úgy tartják, karácsony előtt hagyományosan nagyobb az adakozó kedv. Akárhogyan is van, a kérdéskör, hogy kinek, mennyit, hova, és milyen időközönként, az mindig vitatéma marad. Van viszont az adakozásnak egy módja, amivel garantáltan annak teszünk jót, akit magunk előtt látunk, és még csak készpénzbe sem kerül minden esetben.
A pénz ugyanis mondhatni a legkényesebb eszköz. Korszakokon, kormányokon átívelő probléma, rendszerint sosincs belőle elég, az erőszakos kéregetéshez pedig a nagyvárosi ember lássuk be, olykor jogos ellenérzése is társul.
Ha kiváltom valaki gyógyszerét, akkor viszont tényleg segítek. Nem a méltóságot elinni és nem a haszonszerzőknek, (ld. később) hanem egyenesen és közvetlenül annak, aki rászorul. Könnyen beszélek, mert nem pénzből, hanem egészségpénztári kártyából tettem már meg ezt kétszer, két ismeretlennek, akiket azóta sem láttam, és ma, december 9-én, gondoltam ismét felajánlom ezt valakinek. Hiszen gyógyszertárhoz viszonylag, villamosmegállóhoz pedig tényleg közel kint ült egy hatvan év körüli szemüveges férfi tolószékben, kezében táblával, hogy „ételre és gyógyszerre”.
Nem ápolatlan, ital, és dohány szagának semmi nyoma, de ha lett volna is, a felírt orvosság akkor is orvosság, és a segítségemmel legalább garantáltan hozzájut. Mondtam neki, hogy kérek receptet, kiváltom. Az nincs nála. Mondom, látom, gyógyszerre gyűjt. Igen, de a vények otthon vannak…
És itt azért elgondolkodtam, mert adott két képletes pofont az adakozókedvnek és persze ezzel saját magának. Mert az újpesti főposta előtt lévő nénik hálás közönség voltak. Egyiküknek nyár végén a cukorbetegségre való gyógyszerét váltottam ki. A receptköteg beláthatóan több mint a jótékony célra szánt kb. kétezer forintom a kártyán, de akkor is, abba három vényköteles orvosság belefért. És az legalább garantáltan az övé, de otthon hagyni dupla pofon, méghozzá két dolog miatt.
A magam részéről az egyik leggusztustalanabbnak tartom a koldusmaffia tevékenységét, amikor munkaképes, aktív korúak abból húznak hasznot, hogy a legkiszolgáltatottabbaktól szedik el a pénzt. Kutyával, gyerekkel, rokkanttal koldultatnak, hogy aztán legyen miből tankolniuk a BMW-jüket. Durva kirohanásnak hangozhat, de mondjuk ki, a csökkent adakozási kedv egyik eredője ez. A másik pedig, amikor valaki talajrészegen fetreng a saját piszkában. Nem piszkos ruháról, hanem a hosszú méterekről átható ápolatlan szagról, részeg hőbörgésről-fetrengésről van szó, ami egyes nem túl népszerű aluljáróknak sajnos vissza-visszatérő szériatartozéka lett, az emberi létre nézve pedig az állat alatti szintet képviseli. (A szegénység ugyanis nem egyenlő az igénytelenséggel.)
Félreértés ne essék, ha valaki őszinte és azzal jön, hogy folyékony télikabátra gyűjt, még talán adok is. Viszont mindaz, aki úgy érzi, a munkájával keresett pénz még neki magának sem elég, szubjektíven meg fogja gondolni, kinek, mennyit ad, és mivel egyénenként különbözünk és nincs módunk objektív mérlegelésre vagy sorshúzásra, nem lehet mindenkivel igazságosnak lenni. Aztán van, aki letudja lelki terheit egy-egy szerencsétlen sors Facebookos megosztásával, amit a magam részéről nem pártolok, máshogy teszek helyette.
Rendszeres adakozó vagyok, de nem pénzben. Évekig egy ismerőshöz hordtuk először a saját, később pedig munkatársi körökből összegyűjtött ruháinkat. Rádiógyűjtőként adtam rádiót, magnót, egyszer-egyszer lejátszásra még alkalmas videót.
Aztán jött a hír, hogy ismerősöm, aki kétszer soha nem küld ugyanoda, már nem tudja elszállíttatni, vigyük a Népszállóra. Azóta oda hordjuk, de vittünk már akkori lakhelyünkhöz közel az evangélikus gyülekezetbe is. Mivel „felvevők” vagyunk, egy évben átlag háromszor látogatjuk a Népszállót. De tavaly például az egyik szomszédunk lett gazdagabb egy hajszárítóval, máskor pedig szintén hozzá vittem egy utcán talált, de amúgy működő tévét, legutóbb néhány normál és energiatakarékos égőt adtunk oda másnak, hiszen nálunk lassan, apránként megjelentek a 800-1000 Ft-os darabáron is beszerezhető nagyfényű LED-esek, amik elviselik a kapcsolgatást.
Úgy vagyok vele, hogy ahogyan az energia áramlik, ezeknek a dolgoknak is körforgásuk van. Mi nem dobjuk ki a képcsöves tévét, a videót meg a magnót, de akkor se tenném, ha történetesen nem lennék gyűjtő, mert úgy gondolom, jó helyre adni semmiből nem áll, és ha ezzel csak egy évig adtunk működési lehetőséget egy tárgynak, az új gazdájának egy év öröme telt benne, és akkor már megérte. (Meg talán kisebb lenen a felfordulás lomtalanításkor…)
Ami pedig a recepteket illeti, ahogy a mondás tartja: „Segíts magadon,…”
