Nehezen tudom eldönteni (bizonyítani még inkább), hogy az alábbi mondatok gazdájának egyszerűen a kommunikációval van gondja és nem tudja rendesen kifejezni magát vagy pedig tényleg így gondolja, és számára mindenki ugyanolyan – természetesen negatív értelemben. Aztán ahogy a poszt végén idézett megnyilvánulást nézem, azt kell mondjam: néha(?) nem értem az embereket. Tényleg ilyen világban élünk, ennek, ebben kell megfelelnünk?

Van egy kedvenc blogom (több is van, de ezt rendszeresen kommentelem is), amit gyakran olvasok, és mint az információra, többféle álláspont megismerésére nyitott ember, olykor hasznos ismereteket merítek belőle.

Ezen a kommenten viszont azért ütköztem meg, mert az itt vázoltakkal szembeni ellenérzésemet a korábbi években sokféle formában „megénekeltem” már. Figyeljenek, mert szó szerint idézem: 

„ki nem sz.rja le a gyerekeket... igyekezzenek... szánalmas, mennyi lekvár van manapság”.

Mindezt annak okán, hogy a 22-es busz egy igen forgalmas megállóban, ahol bölcsőde/óvoda közelsége miatt sok kisgyerekkel szállnak le, odacsukott, és pár méteren "elhúzott" valakit. Az esetet kommentáló „hölgy” egyébként üzletvezető az egyik szupermarketlánc boltjában, így aztán nem kell sok logika hozzá, hogy felvetődjön a kérdés: vajon a beosztottaival, panaszos vásárlóival szemben is ezt a szemléletet képviseli?

Mielőtt reagálnék, az utána következő hozzászóló nem átallotta feltenni ugyanezt a kérdést, egy másik pedig a maga ironikus stílusában arra figyelmeztette a boltvezetőnőt, hogy ne vállaljon gyereket. Én annyiban finomítom kommentelőtársam álláspontját, hogy nyugodtan vállaljon akkor, ha kész örökbe adni olyanoknak, akik évek óta várnak arra, hogy tudásuk legjavát nyújtva tisztességgel felneveljenek valakit.

„Igyekezzenek”: természetesen nem helyénvaló, ha valaki a reggeli csúcsban nincs tekintettel a leszállókra, (lépcsőn utazóknak illik ilyenkor lelépni és "elengedni" a tömeget, majd visszalépni a járműre), és az is joggal várható el, hogy a gyalogosok, utasok is felvegyék a forgalom ritmusát, és mindenki a tőle telhető leggyorsabban szálljon le vagy fel. És ha ehhez az szükséges, hogy valaki fölkapja óvodás korú gyermekét, hogy ketten egyszerre szálljanak le, tegye meg, ha ezzel úgymond jó ügyet szolgál.

Ha az üzletvezető csak ennyit akart volna kifejezni, sem szókincse, sem a kifejezőkészsége nem volt meg hozzá, ami egy teljesen más stílusban egyáltalán nem keltene ellenérzést.

„Szánalmas, mennyi lekvár van manapság”: meg nem nevezett szupermarketben a pénztárosoknak gépeket megszégyenítő tempóval kell a leolvasó előtt (fölött) elhúzni az árucikket, így csak az nem hibázik egyszer, aki nem gépnek született. Noha azóta már úgy veszem észre, valamelyest vásárlóbarátabbá szelídült a művelet, (igen, a kedves vevőnek, ha egyedül jött, kell idő legalább a bevásárlókocsiba visszarámolni!) világosan mutatja, hogy a hozzászóló egy felgyorsult világ, és ezzel együtt szerintem egy megfelelhetetlen rendszer képviselője. Ez a letaposol-eltaposlak huszonegyedik századi világa, ahol idegenekre förmedünk rá, ahol nem várjuk meg a leszállókat mert vagy feltolakszunk vagy hamar zárjuk az ajtót, ahol ráverünk valakinek az ujjára, mert az nem elég gyorsan nyomja meg a gombot. Nincs hibalehetőség, ha pedig nincs, ott már ember sincs, csak a nagybetűs Sebesség/Tempó marad, ami a Hungaroringen, a Forma 1 pilótáinak és rajongóinak nélkülözhetetlen, de egy boltban vagy a buszon ebben a mértékben minimum elfogadhatatlan kellene legyen.

Mert egy ember a nagy forgalom miatt önhibáján kívül fennrekedhet a helyi járaton, bárki vehet lejárt tejet figyelmetlenségből, bárki eltévesztheti a megállót stb. A lista szinte végtelen, és úgy néz ki, ilyesféle megnyilvánulásból sem csak ez az egy akad.

Merthogy egy László keresztnevű „úri”ember emígyen szóla:

„Én, ha akarom, holnap elmegyek Key Westre, Floridába, és két hónapig haza sem jövök. Ha akarom, megírom a saját website-omra, hogy most más dolgom van, egy hónapig mással akarok foglalkozni. Ti pedig kinyalhatjátok. Csak álmodozhattok arról, ami nekem a mindennapjaim része. Beülök az új Volkswagen CC kocsimba, és tíz perc múlva a Sohóban iszom a sört.”

Hogy mindezt miért? Itt legalább van valami indokféle (a trágárságokat most nem idéztem, akit érdekel, keressen rá az idézetre és olvassa el). Nevezett férfiú ugyanis pár nappal ezelőtt saját maga adott arról hírt, hogy tevékenységében egy hónap szünetet tart, saját bevallása szerint munkája ráfizetéses, idejének jó részét „spamek törölgetése” és „nácik moderálása” (ez a kifejezés „némi” átpolitizáltságot sejtet) teszi ki. És eme posztról az mno (Magyar Nemzet Online) beszámolt, ami a jelek szerint heves ellenérzést váltott ki emberünkből.

A kifakadást pedig az mno ekképpen kommentálta:

„Érthetetlen, hogy (László) mitől jött ilyen nagy indulatba, főleg ha ilyen festői környezetben, hihetetlen szabadságban éli napjait és még a lakást is kifestették.”

Számomra sokkal inkább az rejtély, hogyha saját pénzen „áll az emberek mocskolódása elé”(sic! ezt ő maga írta így), honnan lehetnek neki az általa felsoroltak a mindennapjai része? Ha valami jó ideje ráfizetéses, ott az ember előbb-utóbb láthatóan (el)szegényedik. Sőt! Noha szerencsére van munkám, jelen pillanatban nincs 16-20 ezer forintom, hogy az amúgy munkára is használt laptopomban akkumulátort cseréljek. Így a gép a feltöltéstől számított körülbelül negyven perc múlva meglepetésszerűen, figyelmeztetés nélkül lekapcsol, noha fénykorában 3 óra 50 perc volt a telepes üzemideje, ami notebooktól igen jó teljesítmény. És hány embernek van nagyobb gondja ennél. Akkor hogy is van ez?

Valahogy úgy, hogy nem mindenkiből veszett ki az ember. Úgy, hogy egy másik (szintén nem a legdolgozóbarátabb) szupermarket-hálózat gárdonyi egységében az ideiglenesen lezárt pénztárat kinyitják két vásárló kedvéért, hogy azok ne várakozzanak. Úgy, hogy a fővárosban akadnak olyan járművezetők, akik a buszon/villamoson felejtett okmányoknak felkutatják a gazdáját és fizetséget nem várva visszaszolgáltatják az iratokat, és még az is megesik itt, hogy egy lakópark befogad egy kutyát és ellátja, elláttatja.

Aki pedig úgy gondolkodik, hogy „ki nem szarja le” vagy hogy „kinyalhatjátok”, azok számára csak egyvalaki létezik: saját maguk. És mivel szerintük csak ők az emberek, nem kell nekik megfelelnünk. Persze a választás, mint sok mindenben, itt is megengedett.