Éppen ma mondtam az egyik barátomnak, hogy még egyetlen blogbejegyzést sem írtam az idén, s lám a hálás, pozitív és egyben önmagán túlmutatóan tanulságos témára fél napot sem kellett várni. Arra gondoltam, hogy illenék mellékelnem fényképet is, de ha ezt tenném, csak kevesen, elsősorban a műszaki érdeklődésűek olvasnának tovább. Viszont a Böszörményi úti, este 6-ig nyitva tartó alkatrészüzlet nem ezért, hanem egy maximálisan vásárlóbarát, európai gesztusáért fontos.

Történt ugyanis, hogy a Déli környékén lévén dolgom, eszembe jutott, hogy „ott ahol az 59-es villamos elfordul”, úgy alig öt évvel ezelőtt még volt egy alkatrészbolt, ami sok hasznos dolgot kínált a magamfajta műszaki gyűjtőnek.

Azt már remélni sem mertem, hogy délután öt után még nyitva lehet, mert valahogyan azt figyeltem meg, hogy „a műszakisok ötkor zárnak”. Viszont a bejáraton a 18 órás időpontot adták meg, így bementem, hogy megvegyek egy bizonyos, talán még kapható alkatrészt egy jó harmincöt éves, erősen zúgó, Videoton Róma névre hallgató rádiómba.

Persze a gyűjtemény messze nem egy, mára korszerűnek egyáltalán nem mondható darabból áll, aminek bármiféle alkatrészigénye lehet, így telefonzsinórral, zárósapkával, MK magnóba való sebességszabályzóval gyarapodott a vásárolnivaló. Úgy sejtettem, hogy ez pontosan kitelik a nálam lévő/maradt pénzből, amit úgy kétezer-egynehányszáz forint körül tippeltem. Ám a 2390 forintos végösszeg már soknak bizonyult és éppen azon gondolkodtam, mit kellene visszatetetnem, amikor megkérdezte az eladó:

- Mennyi hiányzik?

- 2270-em van – mondtam.

- Rendben, a többi a cég ajándéka. És megkérem, hogy majd a végén a kosarat tegye a helyére.

Ahogy kiléptem az ajtón, már tudtam, hogy valamiképpen pozitív emléket állítok ennek a gesztusnak. Annak, hogy egy huszonéves fiatalember nehogy azért ne tudja megjavítani a rádióját vagy a magnóját, mert nem volt százhúsz forintja.

Aztán, ahogy villamosra szálltam, pontosan tudtam, hogy meg fogom írni: ez több egy pozitív értelemben vett európai jócselekedetnél. A történet ugyanis számomra olyan tanulságokat hordoz, amiket akkor is megosztok az olvasóval, ha azt más rajta kívül nem olvassa el…

Az egy dolog, hogy a „kérem” szó napjainkban ritkán hangzik el. Az is egy dolog, hogy nem százhúsz forint bevételkiesés miatt fog egy cég tönkremenni. Azt is tudjuk, hogy ritka példa ez, pláne Budapesten. Az sem újdonság, hogy a jót az is elvárja vagy elfogadja, aki soha nem érzi, hogy ő maga is tehetne másokért, vagy cselekedhetne hasonlóképpen. Pedig a jobbító szándék, netán megvalósított jótett nem valami bonyolult dolog.

Aki nem hisz, vagy egyszerűen csak nem érti a Bibliát, talán azért berzenkedik jót tenni, mert nem akar megfelelni. Aki a sorsra és a karmára fogja a jótett és szeretet iránti (vélt) kötelezettséget, az jó eséllyel a női magazinok válogatott bugyutaságának hiszi mindazon lehetséges transzcendencia létezését, amit az öt érzékszervével nem fog fel. Amiről ő nem tud, az nem létezik. S ha nem tudja, bizonyára nem hallott egy Eben Alexander nevű idegsebészről sem, akinek idestova hat éve olyan élményekben volt része, amelyeket nem hangzatos, kattintásgeneráló bulvárcikkek formájában adott közre. Mindezt azért írtam le, mert dr. Alexander a kifejezetten materiális és racionális (Agykontrollos olvasók kedvéért: bal agyféltekés) emberek közé tartozott. És mint mondottam, az ő írása nem holmi „5 érv arra, hogy különlegesnek születtél” cikk a trendin csak ezonak becézett rovatban. És ha már itt tartunk, a grafológia vagy a személyre szabott, egyéni születési képletből számolt horoszkóp sem marhaság…

Végül, de nem utolsó sorban végére hagytam azokat, akik valamiért nem azt az életet élik, amit lehetne vagy szeretnének, és ezért csak túlélnek, abba pedig nem fér bele az egyetemes jócselekedet… És természetesen mindenki abban hisz vagy nem hisz, amiben akar, a fentebb felsoroltak csupán példák!

Egyszóval: jónak, rendesnek lenni nem azért jó, mert bármely hitrendszer vagy más emberek azt elvárják. Önmagunkból jövőn, érdek és ok nélkül bármilyen értelemben építő jellegűt tenni akkor is jobbítja az erkölcsöt, a társadalmat vagy a világot, ha mi nem tudunk róla, vagy nem foglalkozunk vele.

Ez a történet pedig ne csak eladóknak és kereskedőknek szolgáljon tanulságul, hanem azoknak is, akik akkor sem hoztak indulatsemleges - és talán helyes - döntést, amikor megtehették volna. Mindazok, akik (például, mert a lista végtelen!) ki tudja, milyen lenéző oknál fogva nem adnak útbaigazítást, rávernek egy idegen ember ujjára, ledudálják az útról, ad abszurdum mások szeme láttára verik meg brutálisan saját gyereküket – tanulságos történetek, érdemes elolvasni – szóval mindazok, akik névvel vagy anélkül magukra ismernek vagy hasonlóképp cselekedtek, legalább egyszer próbálják ki, milyen lenne, ha elengednék a maguk százhúsz forintját. Vajon milyen reakciót kapnának cserébe?