Számos olyan, mondhatni helytelenül rögzült információ, fél-, talán tévigazság kering a köz és az internetezők tudatában, ami akkor a legbosszantóbb, ha azt kizárólagosnak, egyetemesnek beállítva próbálja valaki elfogadtatni, holott csak az ő ismeretei hiányosságát bizonygatja. Mivel nem kívánok minden egyes, magát okosnak, jólinformáltnak beállító kommentelővel végtelen vitába bocsátkozni a világhálón, összegyűjtöttem néhányat, mi az, amiről a magam részéről nem szándékozom vitát nyitni, mert evidens számomra.
Nem világmegváltó gondolatokat sorakoztatok fel itt, nem a sokadik önjelölt szobatudós kinyilatkoztatása következik, és most még tanulságra sem vezetem rá az olvasót, noha ez utóbbit többre tartom a sokszor még az alapvető háttértudást is nélkülöző bölcselkedésnél. Egy viszont biztos: amit itt leírok, nemcsak papíron, hanem élőben, offline is így gondolom. A lista természetesen bővíthető, és akadnak olyan témák, amelyeket szándékosan hagytam ki. Ha hosszúnak találják az írást, gondoljanak arra, hogy ez csak egy része a teljes egésznek.
Kezdem talán a leghosszabbal, de csak azért, hogy utána rögtön a legrövidebb következzen:
„Minden BKV (most már BKK!) ellenőr iskolázatlan, neveletlen, hatalomvágytól vezérelt agresszív bunkó”: noha sem utas, sem pedig ellenőroldalról nem tízévente fordul elő túlkapás, az állítás ebben a formában egyenesen baromság. Nem egy tanult, kulturált, több végzettséggel rendelkező ember vállalja ezt a finoman szólva nem éppen népszerű munkát, hogy végre legyen állása. Az egyik ok, hogy a nyugdíjkorhatárhoz közel állókat sok helyen nem szívesen alkalmazzák, nehéz elhelyezkedniük. Az általam rendszeresen olvasott BKV figyelő blog egyik régebbi keltezésű posztjában pont egy ilyen ellenőrről olvashatunk, a levélíró az édesanyjáról (nem a pejoratív értelemben vett anyázásról van szó!) írja le, hogy felmenője tisztelettudó emberként hogyan áll helyt, hogyan viseli a beszólásokat, sőt, akár azt, hogy leköpik(!). Egy biztos: a középkorú asszony kivívta a kommentelők tiszteletét, ami – ismerve korunk internetes vitakultúráját – nagyon nagy eredmény. Zárójeles megjegyzés: bár egyik napról a másikra nem sikerülhet a jelenséget felszámolni, a kormány (járulék)kedvezménnyel igyekszik ösztönözni a munkáltatókat az 55 év felettiek és a pályakezdők foglalkoztatására.
Visszatérve, és itt azért mégiscsak megejtek ez kis okítást: valamennyi szakmának, szakterületnek megvannak a maga kiválóságai. Aki az „összes” vagy a „minden” szavakat használja, a szívvel-lélekkel dolgozókról is negatív véleményt mond, hiába gondolja hozzá, hogy tisztelet a kivételnek. Akkor is így volna mindez, ha nevezetesen egy foglalkozásnak az egész Földön csak egyetlen kiváló művelője lenne. Ezért (és egy szélesebb látókörnek legalább a látszatáért) sokkal szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy „nagyon sokan”, „majdnem mindenki”, „sajnos rengetegen”, „legtöbben”, és már tényleg csak zárójelben: kevés kivételtől eltekintve. (Bár ez sajnos ma már inkább közhelyes.) Ami viszont egyértelmű: a minőségi munkát végzőt tisztelem és (meg)becsülöm, a nem odavalót (főleg szolgáltatót) pedig, ha szükségét érzem kimondani, kulturált, de éles és határozott kritikával illetem. Akkor is, ha őt nem érdekli, fejlődni pedig úgy lehet, ha tartunk valahová, és nem csupán a nagybetűs nyugatot hozzuk fel állandó példának, lévén ott is megtanulták, hogyan igen és hogyan ne.
„A bejáratnál lévő ellenőr”: szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy a metrólejáratnál álló zöld karszalagos emberek biztonsági őrök, hivatalos megnevezésükben személy-és vagyonőrök. Bírságolási joguk nincsen, a szó szoros értelmében vett beléptetést végzik, éjszakai járatokon, amennyiben jegyet is értékesítenek, mintegy kalauzként működnek, de nem azonosak a jegyvizsgálókkal.
„A bölcsészdiploma semmit nem ér, a bölcsészeknek nincs valós tudásuk”: a közhely első felére reagálva; a gondolkodás az ötvenes évek „távolítsuk el a heréket városunkból” tartalmú értelmiségellenes-utáló-uszító „kampányát” idézi számomra. ("A szobatudós pontosít": a „here” szó itt élősködőt, elsősorban szellemi, értelmiséginek mondott foglalkozásút jelent.) Ugyancsak tisztázandó: akadémikusra, takarítóra, kézbesítőre, orvosra, nyelvészre, tanárra, jó szakmunkásra egyaránt szükség van. A lista hosszan sorolható, és bármilyen feleslegesnek is érzik néhányan, még bizony „médiamunkások” is kellenek, a szakmai kompetenciáról pedig lásd az ellenőrös részt.
Mindez kiválóan felvezeti a kijelentés második felét: az egyes szakokon eltérő a követelmény, valóban nem mindenkire azon a területen van szükség, ahol végzett, viszont akinek hivatása az, amit választott, megérdemli, hogy azt végezhesse, még ha bölcsészdiplomá(s)ról van is szó. Aki szeretné tudni, személyes érintettség okán írom-e ezeket a sorokat, netán a foglalkozásom felől érdeklődik, ki kell ábrándítsam: a lehetséges pozitív és negatív előítéletek miatt ismeretlenek előtt nem fedem fel mindezt, aki pedig tartja velem a kapcsolatot, az birtokában van az őt érdeklő információnak.
És ha már média, vele együtt a kultúra: „bulvár=érdekes, értékes(nek mondott)=unalmas”
A gondolatmenet első felét a bulvár jelentéséből, funkciójából adódóan nem lehet teljesen megcáfolni, ugyanakkor a szót manapság a gyakorlatban pusztán a megfogalmazási stílusra vonatkoztatva is használjuk. Ez persze nem jelenti, hogy a minőségi sajtó (a politikai napilaptól kezdve a szakmai folyóiratokig) egyöntetűen unalmas lenne. Hiszem és vallom, hogy az olvasót le lehet kötni úgy is, hogy kerülöm a szlenget; a szöveget nem tűzdelem tele trágárságokkal vagy pikáns utalásokkal, netán összetett, ilyenformán jobban megszerkesztett, a laza közléseknél hosszabb idő alatt értelmezhető mondatokat használok. Mert sokkal inkább az a fontos, hogy a sorok írójának mennyire szívügye az adott téma, mennyire van otthon benne, a műfaj enged-e átadni érzelmeket, és ami talán az egészből a leglényegesebb: ki tud-e mondani parázsvitát gerjesztő, aktuális gondolatokat úgy, hogy azt az ellentábor is legitimálja és be tudja fogadni, még ha soha nem is ért majd vele egyet?
Véleményem szerint ezek a szempontok a meghatározóak, nem pedig az, hogy a lazaság érdekében tiszteletlenül, vagy afelé hajlóan nyilatkozzak valamiről, mondván csak az köti le az egyszeri olvasót. Hát nem. Van, amikor megengedhető vagy éppen praktikusabb a közvetlenkedés, más esetben viszont kellő empátia, tisztelet és alázat nélkül nem szabad szólni egy témáról. A lényeg sokszor a sorok között van, ami ismét közhelynek hangzik, holott a többlettartalom megléte mennyire igaz lehet egy regényre, egy igényes (talán épp a fekete-fehér mivolta miatt meg nem nézett) filmre, vagy éppen egy színdarabra, ami lehet ugyan vidám, mégis remekül bele lehet csempészni a komoly tartalmat. Ez hosszú mondat volt, legközelebb, ígérem, rövidebbre fogom - a közlendőt is.
+1 „régi kedvenc”, ám ki nem hagyhatom:
„A magnó húzza a szalagot” a köznyelvben tévesen fennmaradt kifejezés, ami rendszerint érezhetően lassabb (vagy éppen gyorsabb) sebességre, nyávogásra, és vagy erőtlen tekerésre (csévélésre), elhasznált, igénybevett készülékre utal. A magnetofonok (az orsóstól kezdve a kazettáson át a képmagnóig minden ide értendő) természetes jelensége a „szalaghúzás”: a művelet a rendeltetésszerű továbbítás része, a fej(ek), előtt áthaladó, majd a görgő segítségével továbbítandó szalagot csúszókuplung közreműködésével csévéli fel a mechanika. Ha nem húz, akkor van baj, ugyanis ilyenkor a szalag nem a kazettatestbe (vagy orsóra) továbbítódik, hanem a lejátszó belsejébe „vándorol”.
Ismét egy zárójeles, egyben a poszt végszava: a szalag egy „l”-lel írandó, ahogyan a muszáj-t sem „ly”-nal íjuk. A „Működik, de a szallagot bekapja” (sic!), nem a magnó használhatóságáról árulkodik, és emberi vonatkozásban sem a korrekt „példányt” jelöli!
(Kedves Olvasó, ha már négy, vagy akár az összes pontban egyetértünk, talán nem hangzik tolakodásnak arra buzdítanom, ossza meg az írást valamely, a blog által felkínált fórumon.)
