Pontosan négy éve annak, hogy Gy. F. akkkori miniszterelnök kijelentette:> március 15-e megkopott. Azóta pontosan négy év telt el, ő sem tudta, hogy Balatonőszödön egy beszédet mond május 26-án, mi sem tudtuk, hogy az év őszén tüntetni fogunk, bár ő megjósolta azt is: 

„lesznek majd tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják...”

Az ő kijelentése kopott el úgy, mint a lemezjátszótű, mert alig négy hét, mert vele együtt mosódik az, aminek a Nemzeti Dal szerint mosódnia ildomos.

A megemlékezés, a nemzeti ünnepen való részvétel és a szimpla vandalizmus is másképp definiálódik már azóta. Ugyanis az utcai megemlékezés, - mivel Őszöd antihősét is „távozásra szólították fel” az emberek - szélsőséges cselekedetté lett. Szélsőjobbos voltam akkor is, ha békés megmozdulásra mentem, akkor is, ha csak táblát fogtam a kezemben, akkor is, ha magyar zászlót, hiszen miért nem otthon ünnepelek, főleg, ha egyúttal Gyurcsány távozását is akarom. Szélsőséges voltam akkor, amikor október 23-án lejátszottam a neveket akarok hallani-t. Szimplán és egyszerűen egy kalap alá vettek engem, békés, megemlékező, esetleg Gyurcsány takarodjot skandáló állampolgárt a kukaborogató, valójában nem tudom milyen pártot támogató focihuligánokkal, akik voltaképpen a sportág iránti egészséges rajongást is lejáratják. Egyszóval, ha nem baloldali voltam, hallgass volt a nevem.

Az voltam, aki üljön otthon, törölje le a Kárpátia kezettáját, kormányméretű korrupció mellett gyűjtse a nyugtákat, trikolor lobogóját tartsa a szekrényben (ha Árpád-sávosa is van, kövezze meg magát), mert átkos dolog megemlékezni vagy nacionalistának lenni. (Még mindig a sovonizmus az elítélendő, ne keverjék össze a két fogalmat!)

Most egyszeriben demokrata lettem. Egyszeriben közös az ellenségem a balközéppel, habár semmiben nem osztozom velük szívesen. Hiszen most jó hazafiként meg kell akadályoznom a szélsőség térnyerését, igaz, korábban még engem neveztek annak. Hogy ne legyen ennyire egyértelmű, jött egy új miniszterelnök-jelölt ott a szegfűben, aki már nem fogalmaz negédesen és egyértelműen. Virtuálisan sem simogatja meg a fejemet, ha nem a szélsőséget támogatom, hiszen van abból ilyen is meg olyan is, immáron a palettán elkülönül a szín világos és a sötét árnyalata, de a jobboldalt akkor se válasszam, mert ők az egyedüli üdvözítők.

Van gyalázat, amit le kell mosnunk, akad bőven. Tisztáznom kell magam, hogy nem vagyok szélsőséges azzal, hogy jobboldali vagyok, távoznia kell a közéletből annak, aki annak idején majd három évig nem tette, és nemzeti ünnepünket kopottnak nevezte, gyalázatként kell lemosódjon a beszédje is, és az, hogy az általa megengedett stílusban politkus a választóival beszélhet. Elkülönül végre a nyilas és az Árpád-sávos zászló, e helyett újra a nemzeti lesz többségben, nem skandálunk semmilyen takarodjot egy ünnepen sem. Nem kell lehülyézni a főpolgármestert sem, hiszen nem olyan ember ül majd a székbe, aki húsz év alatt semmiért sem felelős. Nem lesz BKV-botrány, mert előkerítik a felelősöket, megtalálják a „szar és baj” gazdáit. Apránként újra lesz majd vasút is, mert autópálya mellett bizony arra is nagy szükség van. És végül, de nem utolsó sorban sikerül elérni azt, hogy ne szégyelljünk magyarok lenni.

Mindehhez alig néhány hét szükséges, és nem mondhatják rám, hogy szélsőséges, populista vagy demagóg. Az ünnephez méltóan pedig

„A magyar név megint szép lesz
Méltó régi nagy híréhez
Mit rákentek a századok
Lemossuk a gyalázatot.” (Nemzeti dal)