Ha megengedik, ehhez a bejegyzéshez most nem mellékelek képet, de ígérem, nem lesz ettől kevésbé olvasmányos. Ugyanis a mai napon egy számlakivonat várt korábbi bankomtól, hogy a megszűnt (!!) számlámon október 2-a és január 3-a közötti időszakban 997 forint tartozás mutatkozik, és van olyan tétel, ami már 122 napos.
Na, ekkor határoztam el, hogy mielőtt hazamennék, felkeresem az említett bankfiókot. Igen ám, de közben megtudtam, hogy nem csak a számlavezető egységben reklamálhatok, így a hosszas sorállást megkerülendő, élettapasztalatra áhítozó elmentem a két utcával odébb lévő fiókba.
Ott azt közölték, hogy nem tudnak eljárni, a számlát (amit ugye negatív egyenleggel nem lehetett volna megszüntetni), nem tudják bezárni. Így az ügyintéző a megszüntetést igazoló dokumentumot beszkennelve elküldte a számlavezető fiókhoz, hogy MAJD - tehát nem azonnal – de ők legalább intézkednek. Persze átmehetek most oda, viszont eszembe ne jusson olyat mondani, hogy ők küldtek.
Gondoltam, nem leszek rosszindulatú, nem említem, és amúgy pedig elmennék magamtól is, elvégre szívesebben fordítanám azt az ezrest másra, mindemellett nem jogos a tétel, hiszen nem én voltam az, aki egy megadott műveletet nem végzett el, és ennek más látja kárát…
Lementem tehát a hosszú várakozási idejéről híres, többnyire igen zsúfolt bankfiókba. Miután a 473 előtti és utáni sorszámúakból is bőven hívogattak, sorra kerültem. (Így utólag visszagondolva a sorszámok logikájára, az alsós gyerekek remekül megtanulhatják rajta a számszomszédokat, legalább addig sem unatkoznak.)
Itt egy készséges férfi ügyintéző rögtön intézkedett és meglepve tapasztalta, hogy a számlát csak „félig zárták be”, s biztosított arról, hogy engem, mint ügyfelet semmilyen költség nem terhel, és „elnézést kért a kellemetlenségért.” Na, ez az a mondat, amit nagyon sok magyar szívesen hallana, hogy „elnézést kérünk, önt semmilyen költség nem terheli”. Én hallottam. És megtudtam azt is, hogy igen, az informátoromnak volt igaza, az ügyletet BÁRMELYIK fiókban lebonyolíthattam volna, és azok odaát „trógerek, hogy nem akarták megtenni”. Válaszul hozzátettem, hogy bezzeg a 997 forint befizetése után készek lettek volna lerendezettnek tekinteni a dolgot. Ügyintézőnk erre kedélyesen azt felelte, tízmillió forint befektetése esetén még szolgálatkészebbek lettek volna. (Ha némi politikát csempészek az ügybe, azt mondom, rossz néven vették a bankadót, és lehet, hogy azt is megsejtették, hogy a szavazatommal közvetve nekem is van közöm mindehhez.)
Komolyra fordítva: a történet vége, hogy hivatalos panaszt írtunk, miszerint az augusztus 23-án megszüntetett számlára további költségeket számoltak fel, kérjük ennek kivizsgálását. A készséges munkatársnak hála két-három hét múlva kapok majd egy levelet, amelyben immáron 100%-osan megszűntnek tekintik a számlát, elnézésemet kérik, és immáron papír formájában is biztosítanak arról, hogy semmit nem kell fizetnem. Az október 2 pedig betudható annak, hogy a „kieső” időszakban nem volt mozgás a számlán. (Ugye értik, azon, amit nyár végén megszüntettem.)
Ezer forint nem nagy pénz, de ha belegondolunk abba, hogy „más”, azaz a szolgáltató, (jelen esetben pénzintézet) hibájából ismét minket, átlagembereket terhel pluszköltség, hatalmas összeg. Még akkor is, ha sok történet végződik rosszabbul és a második ügyintézőnek piros pont jár.
