Késésben voltam már, mire elindultam. A tízemeletes házunk nem kaputelefonos oldalán, a főút felőli részen mentem ki az utcára. Divatlapból előlépett fehérnadrágos főhősnőnk épp a kapukódos beléptetőnál áll napszemüvegben, és mikor nyílik az ajtó, azzal a lendülettel jön is befele, és amellett, hogy beengedtem, teljesen figyelmen kívül hagyta azt a nem elhanyagolható tényt, hogy érthetően ráköszöntem.
Jó lett volna megtudni tőle, hogy > a “p…aképzőben” (fenébe ilyenkor a jólneveltséggel) vajon illemet tanítanak-e, de plázaszökevényünk, aki legfeljebb csak az öltözködési fortélyokat olvasgathatta a női magazinok hasábjain, bizonyára nem értette volna, mit is akarok tőle.
Mert ugyanis akár ott lakunk valahol, akár nem, aki beenged, annak legalább illik egy köszönömöt odavetni, ha már kinyitja az ajtót és nem kell olyan magasröptű dolgokkal vesződni, mint a belépőkód. Sőt, még egy valamirevaló besurranó tolvajnak is van annyi sütnivalója, hogy udvarias legyen a lakókkal, mert a jólszituált illemtudó ember könnyebben bizalmat kelthet a lakókban és annál később terelődik rá a gyanú, hogy kirámolta valakinek a lakását vagy éppen vízszerelőnek adva magát csendben megfosztotta értékeitől a gyanútlan tulajdonost.
De nem, neki, aki a saját pénzét talán még sosem költötte életében, ez a kis logika sem fordult meg a fejében. És neki, aki az idősekre is bizonyára kotnyeles vén szatyrokként tekint, mit "pofázna" akár csak egy korabeli magamfajta fiatal is.
Rosszmájú (férfi)olvasóim most bizonyára azt gondolhatják, hogy még sosem láttam nőt életemben, és ilyen hozzáállással sosem lesz olyanom mint a történet főszereplője. Vagy ha volt is valakim, most bizonyára ostobaságom bizonyítékát, a legfrissebb csalódásomat akarom mindenáron leverni az első útbaeső nőnemű lényen.
Megnyugtatom az urakat, ilyen "hölgy" kegyeiért nem leszek vetélytárs. Nálam, aki azt is tudja, hogy a "jó napot" után a "kívánok"-ot is illik hozzátenni, az illem és a jómodor szerepel az elsődleges elvárások között, nem pedig a külső.
Meg aztán szerintem a fent említettnek sem én vagyok az esete. Nincs autóm, nem lövöm be a hajam minden reggel, nem vagyok kigyúrt sem pedig tetovált, de még csak magas sem. Bár jócskán meghaladom a százhetven centit, mégsem érem el a manapság férfiak esetében elvárt minimumként számontartott száznyolcvanat. Sőt, vékony alkatom mellett még az öltözködésem is inkább konzervatívnak mondható, plázafiúsnak legalábbis semmiképp nem. Ja, és rádiókat gyűjtök, de szerintem ez már csak amolyan adalékinformáció, a külsőségekhez szokottakat a fentiekkel már biztosan sikerült lebeszélnem magamról.
Azért persze a magamfajtának is megvan a maga előnye, legalább az ellenőrök nem nézegetik hosszasan a bérletemet, és ha valamelyik másik házban akad dolgom, ott sem egyből arra fognak gyanakodni, hogy én vagyok a besurranók legújabb generációja.
Merthogy igen, én is mentem már be olyan házakba, ahol nem lakom. Sőt, volt amelyiknek a belsejéről kellett fotót készítenem, és ha a bejutáshoz nem akartam négy-öt lakást végigcsöngetni és a lerázott ügynökök sorsára jutni, várnom kellett néhány percet az utcán, hogy kilépjen valaki a kapun, vagy hazaérkezzen és beengedjen. És ha már így volt, nem felejtettem el legalább megköszönni a gesztust, elvégre nem rendőr vagyok, hogy az illetőnek kötelessége legyen engem bebocsátani. Meg aztán a köszönést sem szokásom elfelejteni, bár bevallom, olykor azért máig előfordulhat, hogy nem hallja meg valaki, ha nem köszönök rá elég nagy kalappal.
Írásom valószínűleg nem fog eljutni egy érintetthez sem, így akikről szól, azok talán sosem fogják megérteni, mi köze a kalapnak az üdvözléshez, meg egyáltalán mi szükség van az utóbbira. Bár ha a plázarádióban egyszer felhívják rá a figyelmet, talán az ilyen Miss P.-k és aktuális párjaik számára is akad némi remény.
