Bandee blogja

Elvek

2016. november 02. 13:03 - Névtelen betelefonáló

Érett soroknak gondolnám, ha nem tudnám, ki írta ezeket, és nem meséli el életéből azokat a szokványosnak nem, de helyenként inkább extrémnek mondható dolgokat, amiket.

„A lányokra azt szokták mondani, hogy hamarabb érnek. Pedig szerintem csak arról van szó, hogy a legtöbb lányt „lányként” nevelik, hogy úgyis lesz majd egy férje, aki gondoskodik róla. Egészen kicsi korától belenevelik azt a programot, hogy neki szüksége van a férfira. (Talán épp ezért van megőrülve annyi szingli nő, hogy nekik kell a pasi és pasi nélkül nem érzik magukat egész embernek.) Márpedig ha valaki elhiszi, hogy neki szüksége van valakire, akkor meg „kell” szereznie. A nők a túlélés kedvéért - azért mert elhitték, hogy a túléléshez ez kell - megtanulták keresztülvinni az akaratukat a férfiakon. Már ha ez egyáltalán a saját akaratuk. Inkább az anyjuké, aki sürgeti a nőt, hogy menjen férjhez és szüljön, mert az a dolga. Ő is így tett, és különben is, így normális. És ha a nő ezt követi, akkor tulajdonképpen erőszak áldozata lett és egyből elkövető is, mert így ő meg a férfin követ el erőszakot azzal, hogy a „saját” programját végigviszi azaz a házasságot és a gyerekeket. Ez nem érettség, ez a létbizonytalanságtól való félelem. Én ezt nem hagytam. Hiába próbálták belém nevelni, hogy ez a normális. Szabad vagyok, és szabad akaratom van. Ezt tisztelem magamban és tisztelem másban is.

/Nikotria/

Jó lenne a szöveg mellé a sztorikról hangfelvételt biggyeszteni, de előbb időzzünk el egy kicsit ezen a valódi aktuálproblémán, hogy kinek van és van-e igaza, arról pedig majd a legvégén.

Nem, a magam részéről nem látok megőrülve annyi szingli nőt. Magas válási arányokat látok és tömkeleg társkeresőt. Vagy nem keresőt, mert a nemkeresésnek számos tényleges és magunk által elénk görgetett oka lehet, amit bőséges szakirodalomban taglal a lélektan tudománya. Az asztrológia pedig az elkövetkező évtizedekre még több egyedülállót jósol, szóval rakjuk össze ezeket valahogy.

A kényszer meg a szabad akarat között van szerintem valahol az, hogy két ember kiválasztja egymást. Hogy vannak közös sorsok, hogy adottak „belépési” vagy „kilépési” pontok. Ki ne hallott volna olyat, hogy barátok, párok csak később fedezik fel egymást? Valaha egy iskolába jártak, egy helyen laktak, egy helyen dolgoztak, netán vannak közös ismerőseik, esetleg a szülők régen ismerték egymást? És nem a „közös pontok” miatt választunk, hanem később derülnek ki ezek a „pontok”. Egyéni életutak, sorsok, találkozások vannak, és szabad választás. Nem azért, mert kell, és nem azért mert külső kényszer, vagy mert ezt nevelték belénk, hanem két ember szabad akaratából. Ők akarnak létrehozni közöset, és azt már anno nem volt módom megtudni a fenti sorok írójától, hogy érzett-e valaha ilyet, mert ha igen, akkor szerintem nem kényszernek élné meg ezt az egész párkeresősdit. Két ember (akár egy-, akár különnemű) úgyis a saját tempójában hozza létre azt a bizonyos „együtt”-öt, és talán inkább ez az a pont, ahol ne legyen kényszer. Sem társadalmi nyomás se külső (szülői-baráti) befolyás.

Te, a fenti kis szösszenet megalkotója szerintem nem érsz hamarabb. Sőt, épp ellenkezőleg, hiába vagy „azonos évjáratú” a barátnőmmel, valahogy a dolog nem áll össze.

Egész egyszerűen úgy tudom összefoglalni, (és erre saját, alább idézett versed az előzmények mappa), hogy neked le van törve a lelked antennája. Közös érzéseket akarsz, érzésből akarsz választani, de nem tudsz ráhangolódni, lelked adóvevője állandóan „elmászik” az aktuális „állomásról”, és így, valljuk be, még rádiót sem lehet hallgatni. Emiatt nem elvont vagy, (az önmagában még nem pozitív vagy negatív), hanem egyenesen megfoghatatlan, saját magadat sem tudod megfogni. Ez nem nekem baj, de a szüleiddel való viszonyod, a rendhagyó nyaralásod és az annál impulzívabb villámegyüttélésed, amelyek elmeséléséről sajnos nincsen hangfelvétel, a másfél évvel ezelőtti közösségi profilod a nyelvöltögetős képpel, meg a mostani túlcsordult (már nem építő jellegű) spiritualitásod nekem azt adja ki, hogy még magad sem tudod, milyen szeretnél lenni, de olyan biztosan nem vagy.

Jól megtekertem ezt a mondatot, de egy biztos, az olvasó legalább nem fog megrökönyödni azon, hogy majd három évvel ezelőtt rövidéletű ismeretségünket egy letiltással zártad. Nem, nem kerültem időképzavarba, bármikor meg tudlak tekinteni, de én legfeljebb ártatlan szemlélődő vagyok, sohasem szoktam keresztbe tenni senkinek, természetesen neked sem fogok. 

És pont ennek a tükrében vicces az is, amit ma fedeztem fel, nevezetesen, hogy két olyasvalakinél is tiltólistás vagyok, akivel még közvetve sem volt közünk egymáshoz. A páros a régi barátnőm előttem levő barátjából és annak barátnőjéből áll, akiket nem volt és természetesen ma még inkább nincs miért megkeresnem, ehhez persze kéne némi ész, hogy ők is belássák, de ha nem, hát nem.

Aztán hozzád is szólok ezzel az egy bekezdéssel, kedves egy bizonyos blogot olvasó-társam, de valószínűleg sajnos te sem fogod olvasni ezeket a sorokat, bár hozzáteszem, nem végeztél elég alapos munkát, mert a blogos álnevemet viselő profilt nem tiltottad, meg te akár ennek a blognak a nevére is emlékezhetsz fejből. Szóval ha már erre jársz, a "jól megtekertem" résztől kezdd az olvasást.

Mondjuk azt nem tudom, a letiltósdi nálatok hogyan fér bele a szabad elvekbe, de valahogyan azt figyeltem meg, hogy a legszabadabb elvűek (ha átpolitizált kifejezést szeretnék használni, liberálisok) nem szokták szeretni, ha valaki nem olyan mint ők, vagy kiakad a műszerük, ha a másikat nem tudják értelmezni. Ennyit a „tisztelem másban is”-ról, most pedig lássuk a verset is, a lényeget kiemeltem belőle:

Az én utam

Megyek, amíg el nem fogy
Az út a lábam alól
Otthon vagyok mindenhol
De nem lakom sehol

A gyermeki múlt
Régen volt
Elmúlt
Nem rólam szólt

De a gyenge megalkuszik 
Az erős útra kél
Nem attól bátor, hogy nem fél

(…)

Javíthatatlanul
Megyek a szívem után
Nem tehetek mást
Örök hűséget fogadtam

(2014.)

Végezetül pedig, csakhogy tudd, tudjátok, és minden kedves olvasóhoz eljusson, mert magam sem mondhatnám szebben, mint ahogyan előttem már szó szerint megénekelték:

Kinek van igaza?
Kinek van igaza?
Aki a másikat meghallgatja,
Annak van igaza!

Kis update:

Nem sokkal a poszt megjelenése után a már említett olvasótárs gondolt egyet, és feloldotta a tiltást. E lépéshez nem hiszem, hogy köze volt ennek a posztnak, sokkal inkább kíváncsi volt arra, milyen kommenteket helyezek el ott azon a bizonyos másik blogon. Nem bánom és nem örülök neki, hisz nyilvánvaló, nem fogjuk egymás virtuális társaságát keresni. Kis egyensúly mindenesetre, de mondhatjuk azt is, hogy egy lépés az ő javára, lévén ő mégsem olyan. Mint a székely viccben. Csak hát tudok róla én, meg ő meg még az a pár ember, aki ezt a posztot elolvasta, és különben is, a blog egyik olvasója sem olyan...

Közben a fentebbi kicsinyke vers szerzőjének megtaláltam egy 2013. végi gondolatát, beteszem azt is ide, csak az a kár, hogy a kisasszony nem eszerint él(t), csak azt hiszi.

"Amikor kisbabaként megszületünk, mindenki örül nekünk, mindenki vár ránk. Aztán, ahogy cseperedünk rájövünk, hogy a figyelemért egyre inkább meg "kell" dolgoznunk. Arra jöttem rá, hogy úgy lehetünk minél boldogabbak, ha minél több embernek tudunk boldogságot ajándékozni. De ez nem jelent önfeladást, alárendeltséget sem pedig konfliktusmentességet. Adni az adás öröméért érdemes adni, nem pedig azért, hogy azt később viszonozzák. Visszakapni így is - úgy is mindent visszakapunk: jót és rosszat egyaránt. Az élet maga már egyensúlyban van, ha törekszünk magunktól az egyensúlyra, ha nem." Nikotria, 2013. november 20.

Meghallgatni (amúgy bárkit)  pedig az újdonság, közvetlen vagy közvetett tapasztalatgyűjtés miatt érdemes. És azért, mert továbbra is áll, hogy

Aki a másikat meghallgatja,
Annak van igaza!

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://bandeenator.blog.hu/api/trackback/id/tr4711924251

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.