Hétköznapi helyzet egy nem hétköznapi kisfilmen. Elvileg bármikor, bármelyikünkkel előfordulhat, önmagában nem jó vagy rossz. Fekete-fehér mozgóképsor, úgy nagyjából bármikor játszódhat 2006 után. Tartalma, és ahogyan tálalja, megfog.
Ritka posztok egyike, nem fogok most levezetni semmilyen gondolatsort, hogy valami építő tanulságot rakjak a végére, egyszerűen meghagyom most az amúgy nagyon jól felépített kérdőjeleket. Elemzem, és közben tudni vélem, vagy legalábbis úgy sejtem, saját életemre vetítve nem fog lejátszódni ilyen szituáció.
„Két évvel a szakításuk után egy fiú és egy lány találkozik a 4-6-os villamoson. Nagyjából így lehetne összefoglalni Visky Ábel Semmi bogár című rövidfilmjét, (…) de mégis érdemes megnézni, mert egy tök triviális, mindennapi helyzetet visz végig benne. (…)
Hogyan kommunikálnak egymással ennyi idő elteltével? Hogyan szövik bele a párbeszédbe a közös múltjukat? Mit mesélnek egymásnak a másik nélkül eltöltött időszakról? Kirajzolódhat-e egy ilyen rövid találkozásból, hogy annak idején milyen volt a kapcsolatuk? A főszereplők egyénisége és a közöttük levő kémia tud-e elég izgalmas lenni ahhoz, hogy 8 percen keresztül lekösse a figyelmünket?”
Érdekes kérdések, amelyeket érdemes megválaszolnunk.
Enyhe anakronisztika a fekete-fehér és a Combino villamos, nagyjából ez az egyetlen, ami belövi, mely korszakban játszódik a film. Jó, a fiú külföldön töltött két évéről is sejtjük, nagyon nem 1989 előtt járunk.
Nem mindennapi kommunikációt figyelhetünk meg, már a megszólítástól kezdve van valami benne. Zavarban vannak, mégis örülnek az egykor volt szerelmesek, de ekkor, a villamosos jelenetekből még nem derül ki szinte semmi.
Amikor a fiú a Borároson kíséretet ajánl, már lehet sejteni valamit. Hosszú az út a megépítése óta kábé ugyanolyan aluljárón keresztül, sok mindent tudunk meg hirtelen, köztük, azt, miért a film címe. Ugyanis a lány törölte a közös fotóikat, de lementette egy külön mappába, ami a Csongi fájlnevet viseli, „semmi bogár”. (Lehet nagybetű, elvégre bece-, ezáltal tulajdonnév.) A fiú amúgy a teljes profilját törölte, amire csak halovány részben és elég átlátszó a magyarázat, hogy tőlünk északnyugatabbra zárkózottak az emberek, lehet ám sejteni, hogy új életet próbált kezdeni a kint töltött két évben. Vagy akarta vinni a lányt, de az nem ment, ki tudja...
Aztán jön a vattacukor, jön a séta a Duna-parton, és megtudjuk a többit is. Csongi a kirúgtál-t rögtön szakítottunkra finomítja, már mégse illő így beszélni e korszak lezárásáról, még ha úgy is volt. Tehát a lány dobta, a fiú fájlalta, talán most is sajnálja. Szerintem igen, de ez szubjektív.
Ha már így kell nevezni, végig ott van amúgy a „kémia”, pontosabban egy határ, a fiú átlépné, a lány, bár látszik, hogy nem volt közömbös, és nem rossz emlékként őrzi a fiút, valahogy mégsem hagyja ezt, ki tudja, miért. Látni kell a képsorokat, csak egy arcrapuszit hagy, azt is csak a film legvégén. Így akkor aztán istenigazából fogalmunk sincs, hogy ennek a két egyetemistakorúnak valójában mi baja lehetett egymással, képesek ember módjára beszélgetni, bár amikor a lány mesél, az inkább mintha olyan témakitöltő lenne, azért sorolja gyorsan, mivel foglalkozik, nehogy a kapcsolatukról kelljen beszélni, miért is lett vége. Közben kijelentésbe burkolva alákérdez Csonginak, hogy lett-e nője, mert a fiú biztos valami helybéli leányzóval nézte végig a megemlített látnivalókat, amikre Csongi azt mondja, hogy azokat vele szerette volna, ha már nőnemű lényről kell beszélni és körbejárjuk azt, amiről nem beszélünk.
Jó hosszú ez a két mondat, a kapcsolat ennyiből nemigen tud részleteiben kirajzolódni, de szerintem ez nem is baj, mert azért is jó a jó film, hogy nem csupán leköti a nézőjét, hanem az utógondolkodásnak is teret hagy. Ezt valahogyan nem szokta szeretni-keresni a mai közönség, mert valamiért úgy a jó, hogy elénk van tolva a megoldás, és milyen már az, hogy valaki nem mond semmit, még hülyeséget sem.
Alighanem ezzel a kis merengéssel sikerült megválaszolnom az összes kérdést, csak mindösszesen annyit követtem el a dolog ellen, hogy nem tegnap írtam meg ezeket a sorokat, amikor frissebb volt a filmélmény.
Én magam nem tudok elképzelni egy hasonló jelenetet, akivel meg igen, azzal sem ilyet, hanem másmilyet. Vele ugyanis hamar kiderült, más karakterek vagyunk, másmilyet is keresünk, de példába illően jól sikerült kezelni ezt a helyzetet. Szóval legfeljebb baráti beszélgetés lenne belőle. Aztán korábbról volt olyan is, aki azt mondta, őbenne nem mozdult meg ugyan semmi két-három találkozó után, de ha véletlen összefutunk, bizony megállít és megkérdezi, mi újság a rádiógyűjteményemmel. Mondanám azt, hogy hölgyeim, lehet ezeket így, ilyen korrekten is, meg az effajta helyzetkezelésekhez úgy néz ki, el kell múlni harmincnak, de az meg nem lenne reprezentatív minta, szóval maradjunk abban, hogy keresztnévre és karakterre sem vagyok Csongi.
Tőlem ez az összefutósdi erőltetett lenne, elég nagy gondban lennék (meg a barátnőm is) ha Csongi módjára lebegtetnék ott valami kémiaszerűt az exnek 3-as metrón, de hát ugye nem teszem, nem tenném, ő, meg aztán végképp nem. Ja, és arra is mindenemet feltenném, hogy a barátnőm sem óhajtaná látni az ő életéből azt, aki szintén nem a Csongor nevet viseli, és történetesen épp külföldön van, ha minden igaz.
Ritka az ilyen stabil együttállás, meg a bizodalom a másikban.
Talán nem véletlen mondta Márai,
„Soha nem szabad visszamenni ahhoz, akitől egyszer véglegesen elment az ember. Ez életszabály. Nagyon kevés életszabály van. Ez az egyik.”
Valahogy így. Ez jutott eszembe a film kapcsán. A filmet pedig ajánlom megtekintésre, nyolc perc még gép előtt sem sok. (Azért egy másfél órás alkotáshoz persze mégiscsak a VHS-t meg a DVD-t választanám, Csongi talán nem néz videót.)
