Az igazi dicséret számomra olyan, ami spontán és vagy érezni rajta, szívből jön. Nem csupán azért, mert jólesik vagy a másik biztosan hallani akarja. Ezek a sorok - hiába nem látott az írójuk! – mégis igazi elismerő szavak, amiket most reklám helyett meg is osztok az olvasókkal. Íme:
„Hát örömmel olvasom a sorait, látom nagyon szakember az ilyen dolgokban és ért a magnókhoz. Szívesen venném én is, ha olyan ember kezébe kerülne ez a magnó, mint ön, aki megbecsüli és értékeli, pompás kis darab. Én is nagyon szeretem, ami nekünk van a garázsban, szépen szól, és amikor lent tartózkodunk, hallgatjuk, sőt még a kazettát is.”
Ha most a kilencvenes években lennénk és rádiószerelő lennék, óriásplakátra, közterületre kihelyeztetve dőlnie kellene a megrendeléseknek. Viszont 2016 van, sosem tanultam intézményi keretek között szerelést, jó bornak pedig nem kell cégér.
E pár sor közvetlen előzménye hogy budapesti személyes átvétel lehetőségéről érdeklődtem egy Gödöllőn található, dobozában tárolt, ritka szép állapotú, levehető hangszórós kétkazettás magnó után. Erre ugyan nincs mód, ám - rendhagyó módon – nem csupán megköszöntem a gyors választ, hanem olyat is találtam írni, hogy tetszene, és ha egyszer arra járnék (kiváló páros program egy kirándulás oda), és még meglesz, szívesen átvenném, ritka ami ilyen szép állapotban marad meg. Kiderült aztán, hogy két ugyanolyan (vagy hasonló?) készülékük van, szeretik ők is a magnót, én pedig azt is meg találtam említeni, hogy álltában keletkezhet ilyen-olyan mechanikus baja, azért kattog (e felsorolással most nem traktálnám az olvasót), és hogy méltatlanul kevesen gyűjtik a kilencvenes évek technikai csodáit.
Innen jött e pár kedves gondolat, hogy ő maga is inkább adná egy hozzáértőnek/gyűjtőnek, (mint egyszerű konyha- vagy műhelyrádiónak, ami kb. akkora megbecsülésnek örvend, mint egy sámli). Persze a levélváltásból kitűnt gyűjtői mivoltom, no meg persze az, hogy valamennyit értek is hozzá, de gyorsan hozzáteszem, bőven nem emlegetek mindent szaknéven. Azt meghagyom a hozzáértő közegnek és a megfelelő netes fórumnak, laikust kár terhelni vele.
Aki személyesen ismer, annak többször emlegettem már, hogy miért ért többet számomra egy bizonyos „Na végre!” felkiáltás, mint az utána mondatott udvarias köszönöm. Pedig ott csak a kábeltévét „igazítottam meg”, hogy ne a fél szobát megkerülve, hosszabbított kábelen fusson a jel, hanem egy gyárilag szerelt ötméteresen. Valahogy így ér körbe a történet, ilyen gondolatok által nyernek értelmet az elismerő szavak (a szókapcsolatra érdemes rákeresni!), a jó bornak pedig továbbra sem kell cégér, persze ha (még) nem ismerjük, célszerű megkóstolni.
És végül a nap gyűjtői-rajongói jó híre: létrejött egy VHS Fan Klub névre hallgató zárt csoport. Minden olvasónak, aki szerette-szereti ezt a technikát, érdemes csatlakoznia!
