Az alábbi kis idézet, ha minden igaz, egy sokakat megosztó szerzőtől való. Vannak, akik szeretik, vannak, akik giccsnek tartják, de titka talán mégis abban áll, hogy a lehető legtöbbek számára, egyszerűen, mégis irodalmian fogalmaz meg bölcsességet.

Két csepp olaj

Egy ember felkeres egy nagyhírű bölcset, hogy megkérdezze, mi a boldogság titka. A bölcs egy hatalmas és fényűző palotában él, ahol emberek garmada keresi fel naponta, hogy választ kapjanak kérdéseikre. Mikor hősünk megérkezik, és felteszi a nagy kérdést a boldogságról, a bölcs ember a temérdek várakozóra és a nehéz kérdésre tekintettel azt javasolja neki, hogy járja be a palotát és a kertjeit, s mire visszaér, elvonul az emberek többsége, és meglesz a válasz is. Ám mielőtt elbocsátaná egy kis kanalat ad a kezébe, benne két csepp olajjal, amit magával kell vinnie, és semmi esetre sem lötykölheti ki. A férfi elindul kezében a kiskanállal, óvatosan egyensúlyozva, bejárja a palotát és a kerteket, ám szemét le nem veszi a két csepp olajról. Mikor órák múlva visszatér a bölcshöz, az megkérdi tőle, mi szépet látott, ám ő semmit nem tud visszaidézni a sétából, hisz végig a kanálra figyelt. Akkor a bölcs újra sétálni küldi a két csepp olajjal, de ezúttal a lelkére köti, hogy figyeljen meg minél több részletet a környezetéből. A férfi másodszor is útnak indul, ezúttal megcsodálja a hatalmas, gazdagon díszített termeket, a berendezés fényűzését és minden részletre kiterjedő eleganciáját, az egzotikus kerti növényeket, a kis tavakat, és a palota varázslatos fekvését. Mikor visszatér, lelkesen számol be mindarról, amit látott. A bölcs a kezében tartott kanálra tekint, és megkérdi, hová lett a két csepp olaj. Emberünk szégyenkezve veszi észre, hogy mind kilötykölte sétája során. Akkor a bölcs a következőket mondja neki válaszul: a boldogság titka nem más, mint végigmenni az úton, úgy, hogy nem mulasztod el a világ csodáit megtapasztalni, de közben nem feledkezel meg a két csepp olajról sem, amit a kezedben tartasz.

(Paulo Coelho: Alkimista c. könyve alapján...)

Ez az, amikor és aminél nehéz jobban megfogalmazni. És manapság, amikor az idő válik a legnagyobb kinccsé, különösen fontos gondolatmenet ez.

Valahogy azt figyeltem meg, hogy azokkal, akik egy az egyben fittyet hánynak az olajra (sőt akár el is csúsznak rajta), valahogy hosszabb távon nem találom meg a közös hangot. Semmilyen minőségben, főként nem barátilag és párkapcsolatilag.

Aztán vannak, akik (szinte) csak az olajat figyelik. Néha rácsodálkoznak a táj szépségére ugyan, sőt talán méltányolják is, hogy más erre még nem hívta fel a figyelmüket, de az olaj látványa valahogyan jobban leköti őket, holott a szerző és e sorok írója szerint is valamiféle egyensúly volna a cél.

Ha az olajat és a tájat vesszük, azt gondolom, sokakhoz képest szerencsés helyzetben vagyok. Már amennyire lehet, tájbarátnak érzem a munkámat és maximálisan olajbarátnak a hobbimat. Persze biztosan van, amikor elvétem a kényes egyensúlyt, hiszen nem egy baromi nagy palotát kell körbejárni, hanem az életet magát, tele új helyzetekkel. És mikor mi kap nagyobb hangsúlyt. Annyi viszont már most is bizonyos, hogy a fent említett két, mondhatni bizalmi kategóriában azzal tudok legtovább szövetséget alkotni, aki legalább elkezdi keresni azt a bölcs által mondott bizonyos középutat…