Nem sokkal múlt éjfél, megérkezett a válaszreakció arra, amire amúgy azt mondanám, hogy minden magyarázkodás felesleges. De nem az, mert ahogyan az olvasók megszokhatták, sokszor tekintek a dolgok mögé, vagy gondolom tovább őket, olykor nem mindennapian értelmezve a körülöttem lévő világot.

Szóval megérkezett a privát válasz, miszerint ő (azzal hogy idiótának, majd állatkertből szabadultnak nevez valakit) nem volt becsületsértő, az árképzés miértjét pedig nem tudta. Ez eddig rendben is volna, le is zárhatnánk az amúgy gyorsan berekesztett online csatározást, ha nem teszi hozzá a következőt: ha valaki hirdet és megosztja azt, „tartsa érte a hátát”. (Most épp a be nem kötött csatlakozó zavarta jobban a fent (nem) említett „urat”, akinek onnantól mindent lehet és csodálkozva posztolja az idővonalára, hogy "az az ember írogat neki".)

Ennyit róla, most pedig térjünk vissza a blog sajátos, olykor tényleg elvont világába, és értelmezzük a történteket.

Ha valaki közzétesz egy valamely szempontból egyedi, ám sehogyan sem szabálytalan hirdetést, akkor eszerint számoljon azzal, hogy jelzőt aggatnak rá vagy állatkertből szabadultnak bélyegzik. Vegye hozzá, hogy ha valaki nincs tisztában a fura árazással, nyugodtan leidiótázhatja, ahelyett, hogy feltenné azt a roppant egyszerű kérdést, hogy ugyan miért 3 forint az összeg vége.

Tehát tanulja meg: a tudatlanság sok mindenre feljogosít, a becsületesség pedig nem kifizetődő. (Itt nem arról van szó, hogy valamely tartalomért a közzétevő ne vállalná a felelősséget, viszont az effajta megnyilvánulások azért bőven nem egyszerű reakciók.)

Viszont ha ez így van, és az illető elég gyatrán próbálta menteni magát, tartsa ő is a hátát valamiért: illett volna ott hagynia a kommentet és nem letörölnie! A felelősségvállalás ugyanis erről is szólna. Leírtam, vállalom, nem pedig másra mutogatok, hogy tűrjön el mindent.

Van egy felnövekvő generáció, tagjai még fokozottabban ki vannak téve mindennemű (online) megnyilvánulásoknak. Régen ismeretlen, ma viszont már bevett fogalom az online zaklatásé, ami ehhez képest azért legalább gerinces szemtől szembe támadásnak nevezhető.

Azonban ha a szülők, nagyszülők jogot formálnak mások ok nélküli támadására, vajon mit adnak át a felnövekvő serdülőkoránál fogva labilis és formálható nemzedéknek? Hogy csúfolódni csúnya dolog, de minden, ami nem obszcén, az belefér? Mennyivel különb szándékosan alázni (valamit-)valakit, mint denevérfülűnek nevezni? Ki fogja otthon elmagyarázni a Z generáció tagjainak, hogy ezzel ne foglalkozz, annak szólj vissza, amazt pedig tiltsd le nyugodtan? Ennek is érdemes utánagondolni, mert a szóbeli bántalmazás (igen, van ilyen fogalom is!) nehezebben tetten érhető, mint a fizikai.

A jelen szituációra visszakanyarodva engem két aprócska dolog érdekel csupán.

Tartalmilag pontatlan, stilisztikailag borzalmas, netán helyesírásilag katasztrofális hirdetésekbe vajon miért nem köt bele?

De inkább csak az, hogy ilyen ember képes-e legalább a halálos ágyán valamiért őszintén bocsánatot kérni és belátni, ha tévedett, igazságtalan volt, vagy csak nem tudott valamit?