Ritka, hogy egy megkezdett gondolatsort folytassak. De úgy teljes a kép, ha most mégis ezt teszem. Ugyanis a múltkor előszedett sétálós videót, ami alapján igen népszerűnek bizonyuló bejegyzésemet írtam, már egy reggeli rádióműsor is megtalálta.

A videó a tavalyi, kipellengérezése már az idei évre datálható. Az önkorrekció szerint ugyanis „egy rosszul sikerült videó” került fel a legismertebb videómegosztó oldalra és a kifigurázást ők maguk is viccesnek tartják. És – saját megfogalmazásommal élve – az általuk alkalmazott túlzó retorika (ne térj ki senki elől) az oktatási program része. Ja, és a felvétel abszolút kezdőknek szól.

És ami minden „híradásból” kimaradt: ezt a videót nem véletlen pakolták fel oda, ahova. Ugyanis a „társas dinamika szakértő” saját közösségi oldalán a következőképpen hirdeti.

„Fogadjunk, hogy ezt nem tanították az iskolában!
Sosincs második esélyed, hogy jó első benyomást tegyél.
A siker az alapoknál kezdődik!
Egy bemutatkozás/leszólítás nem a kézfogással kezdődik, hanem akkor, amikor meglátod a másik személyt feléd sétálni.”

Nem bizony! Ilyet tényleg nem tanítanak, de sokszor megfogalmazódott már, hogy a közoktatásunk meglehetősen elméleti jellegű. (Épp ezért tartom jó dolognak az ötvenórás közösségi szolgálatot, szerintem ez mintegy a gyakorlati képzést pótolja ott, ahol nincsen, zárójel bezár.)

Szóval kommunikációnk jelentős hányada valóban a nonverbális jelekből (tehát nem a kimondott szavakból) tevődik össze, ám az összes többi akkor sem áll meg, ha gyengébb videónak vagy véletlenül feltett rögzítménynek becézzük.

Ennél azonban sokkal figyelemre méltóbb számomra az ott alkalmazott retorika, amit elsőként kedvenc hasonlataimmal, akarom mondani szimbólumrendszeremmel képzeljenek el.

Akik emlékeznek a külön egységekből összerakható Hi-fi tornyokra, deckmagnókra, jól tudják, hogy a felvételi szintet bizony kézzel, tekerőgombokkal kellett beállítani. Ám ha a műszerek mutatói hosszú másodperceken keresztül a piros tartományban „kapirgáltak”, onnan biztosan lehetett tudni, hogy a legjobb magnóval rögzített felvétel is bizony torz lesz.

Azaz sétálásügyben a legjobb szándék is torz eredményhez, hamis képhez vezethet akkor, ha túlkompenzálunk, ha meg alul, akkor sem ér sokkal többet az eredmény. Röviden: a felvételünk egy kalap …-t sem ér, mert élvezhetetlen.

Létezik azonban tényleges fejlődés, fejlődőképesség, ami nem kényszeredett önkinevetés. Legjobb példa erre az egyik országos ismertségű pszichiáter könyve, amit később is kiadott.

„Túlzó retorikáját” majd nyolc évvel később valódi önkorrekcióval egészíti ki. Saját megfogalmazásomban átadva olyasmi gondolatokkal, mint „szándékosan alkalmaztam, kezelési módszernek szántam, de ma már nem így mondanám”, mert a tényleges hatékonysághoz ez nem szükséges.

Hát így.

Vagy amikor egyik volt egyetemi tanárom valamelyik vizsgázónak saját, korábban kiadott könyve kapcsán azt mondta „már nem úgy gondolom.”

Ez persze szegény hallgató szempontjából rossz hír volt akkor, azonban szeretett tanárom fejlődését mutatta. Képes változtatni, másképp, összetettebben, ha kell elfogadóbban (tárgykörtől függ) látni valamit.

Én is másképp, árnyaltabban gondolkozom például a kerékpározókról, mint hét évvel ezelőtt.

És ez így van rendjén. Ha nem így tennénk, sosem lennénk bölcsebbek, csak vegetálnánk. Vagy mint az egyszer legyártott gép, ami ötven év múlva sem tud többet, csak egyre elavultabb lesz.

Ennél instantabb fejlődés, amikor egyszer hibázunk és valamit legközelebb már nem úgy csinálunk. Van, amikor ennyi is elég. Főleg, ha „mutatványunkért” nem kérünk pénzt. Ellenben ha olyanból adunk, amiből nekünk is inkább vennünk kellene, már más a helyzet. Ilyenkor marad, hogy kényszeredetten vigyorgunk magunkon, holott mennyivel jobb és egészségesebb önfeledten nevetni korábbi baklövéseinken. Hitelesebbek vagyunk mások és önmagunk előtt is. Ami viszont már valódi művészet, igazi tudomány!