Gondolkodtam azon, vajon érdemelnek-e egy sokadik megvilágítást a mára már sokak által jól ismert történések, viszont ha már második napja vélem úgy, hogy van még mit mondani róla, akkor annak oka van. Merthogy az érintett valószínűleg ma sem érti, miért került az állásába az a bizonyos komment.

Ismert tény az is, hogy a munkáltatója szerkesztősége testületileg határolódott el és vált meg attól az újságírójától, aki ékezetek nélkül megírt hozzászólásában „kis ribi”-nek titulálta abban a bizonyos házibuliban megerőszakolt (és levideózott) 15 éves lányt. És itt rögtön álljunk meg egy szóra, de inkább többre.

Egy ilyen stílusban megírt véleménytől (nem az ékezetek hiányára gondolok) magánemberként is elhatárolódnék, nemhogy szerkesztőségileg. És nem azért, mert valaki „csúnyán beszélt” és olyat fogalmazott meg, ami nekem úgymond nem tetszett. Nézzük sorban: egy újságíró rendszerint nem csupán egy forrásból tájékozódik, vitás ügyekben lehetőleg valamennyi érintettet meg kell keresnie, és szinte bármilyen bővebb összeállítás magával vonja, hogy ne csupán egy embert szólaltasson meg. (Tessék megnézni egy MNO-n vagy hvg.hu-n - kinek melyik szimpatikusabb - megjelent hosszabb cikket.)

A sokoldalúságból következik, hogy véleményt is úgy formál, vagy úgy ildomos formálnia, hogy több helyről gyűjtött információt. A másik, hogy a bulvársajtóhoz sem elegendő az általános iskolai végzettség. Minimum újságíróiskola szükségeltetik hozzá, de sokan főiskolai, egyetemi végzettséggel töltenek be újságírói, szerkesztői munkakört, tehát rögtön jön a nem alaptalan etikai követelmény, hogy egy diplomás ember, akinek sok forrásból kell tájékozódnia és jól kell tudni fogalmaznia, nyilvánuljon meg igényesen a szerkesztőség kapuján kívül is, különben méltatlan szakmájához vagy hivatásához. (Ki hogy tekint rá.) Ugyanígy egy etikatanártól sem azt várjuk, hogy anyázzon és bazmegeljen, mihelyt órája végeztével kilépett az iskolából, de jópár foglalkozást sorolhatnék még, ahol, ha hallgatólagosan is, de elváratik, hogy aki űzi, az a munkaidőn kívül is méltó legyen hozzá. (Itt jegyzem meg ismét: örülök a kötelező iskolai erkölcstanoktatásnak.)

(Az egyik hírforrás egy 2010-es képen - három évvel később sem mindegy, hogy mi jelenik meg a monitoron, meg persze a világ sem csak fekete és fehér)

Ugyan bár a hírekben lassan némi részinformációhoz juthatunk az érintettek részéről is, nevezett megnyilvánuló jópár ne adj Isten, de mégis lehetséges körülményt nem vett figyelembe. Mert ha például (nem pont itt, bárhol az országban!) az elkövetők előre kitervelik, hogy leitatják kiszemeltjüket és úgy örökítenek meg bármi ehhez hasonló produktumot, súlyosbító körülmény. (Erkölcsi oldaláról nézve pedig rögtön arra gondolunk, hogy milyen primitív lelkivilága lehet annak a frissen nagykorúvá lett fiatalnak, aki józanul sem egy vele egyidőset, sem ez fiatalabbat nem mer megszólítani.) Persze sokan azt sem féltik, aki részegre issza magát, de a véleményformálónak tudnia kell azt is, hogy arra az ivászatra igencsak rá lehet segíteni. Például nem a beígért/elölhagyott negyvenfokos hanem a hatvanfokos rumból keverik ki a rumoskólát, vagy esetleg – és itt fogalmazzunk finoman – nem az italba való dolgot csempésznek bele. Mindez akkor is fennáll, ha spontán akcióról van szó, miszerint a fiúk az este folyamán már kevesebbet, vagy éppen nem isznak tovább, és utána pattan ki a fejükből ez a számukra korszakalkotó ötlet. (És a videót még tovább is küldik!)

Félreértés ne essék, nem adok igazat senkinek és nem mentek fel a felelősség alól senkit sem, viszont az ilyen inzultusok lehetséges utóhatásaival tisztában vagyok. A magam részéről az első berúgásommal bőven megvártam a tizennyolcadik életévemet, sohasem nyúltam semmilyen tiltott szerhez, és olyan baráti körhöz tartozom, ahol sem a leitatás, sem pedig a helyzettel való visszaélés nem engedhető meg. Azonban hozzáteszem, hogy olyan közegben nőttem föl, ahol a ribizés soha nem volt és lehetett a véleményformálás eszköze, színvonala. Persze ettől még lehet valakinek egyértelmű/oldalú véleménye egy témáról.

Végül, de nem utolsó sorban e sorok szerzőjének sem árt tudatosítania magában, hogy a közösségi oldalakon sosem látott méreteket öltött közléskényszer sokféle tartalomnak enged teret. Mivel gondolati szabadság van, így a primitív tartalmak is az üzenőfalra áramolhatnak, viszont minderre létezik egy, ha nem is objektív, de mindenképpen hatásos mérce: „Csak olyat tölts fel, ossz meg, szólj hozzá, amit szüleid, tanáraid, főnökeid előtt is vállalsz”. Én mindig ennek tükrében cselekszem, és nem egyszer javasoltam ezt néhány ismerősömnek is. Mert akkor nem kell letiltani a családtagokat, bátran be lehet jelölni a tanárokat, munkáltatókat, és ami a legfontosabb: válogatott tartalom esetén nem kell, mert nem lesz mitől elhatárolódni. Sem szerkesztőségnek, sem magánembernek.