Szokatlan helyzet, hogy Debrecenben, ahonnan most e sorokat írom, még lámpára sincs mindenütt szükség. Hiszen az itteniek valamiért ismerik a felfestett zebrát és lámpa nélkül is átengedik a gyalogosokat, amit nekem, fővárosinak, hiába tanulok itt másfél éve levelező szakon, máig nem sikerült teljesen megszokni.

Ha e pár mondatból még nem találták volna ki, elárulom, a téma ismét a közlekedés, persze nem Debrecenben, hanem az innen távoli Újlipótvárosban.

Napos tavaszi szerda délelőtt van, a körút páros oldalán haladok a metró felé, baloldalról közelítem meg a Vígszínházat. A zebránál piros a jelzőlámpa, megállok, jobb híján figyelem a forgalmat. jobb kéz felől a körúton a villogó zöldben még két gyalogos igyekszik át, de későn indultak, alig érik el a járdát, már piros a lámpa. A Buda irányába kanyarodó fehér, Family frostnál kisebb hűtőautó kikerüli őket, lehet, hogy már ő is sárgában haladt át, de mivel nem az ő szabad jelzését figyeltem, ennyi talán még belefér.

Még mindig piros van a gyalogosoknak, de most már mindkét irányból. A fehér autó után néhány másodperccel egy dömper rohan át nagy sebességgel, természetesen a tiloson (ugyanis mindjárt nekünk, újlipótvárosi oldalon haladó gyalogosoknak lesz zöld). Miután lendületből kikanyarodik jobbra, meglöki az előbb említett, nálánál egyébként kisebb sebességgel közlekedett hűtőautót, amelyik épp valamelyik közeli boltba hozott árut. Mi, járókelők a zajra megfordulunk, és egy kis anyázásra készülünk, én pedig ösztönösen a telefonomhoz nyúlok, hátha szükség lesz bizonyítékra, ha mégis rendőrök érkeznének majd a helyszínre. Nem vagyok az a Júdás-típus, de bevallom, egyszer szívesen rendőrkézre adnék egy olyat, aki mások testi épségét ily mértékben veszélyezteti. Mert ehhez szerintem nincsen joga pusztán azért, mert ő a világon van.

Tekintetemmel keresem a dömpert, de már sehol sem látom, így tehát az anyázás elmarad. A csattanás amilyen hirtelen jön, olyannyira nincs nyoma. A hűtőautó eközben már rég megállt, jól sejtettem, tényleg ide hozott árut, majd mielőtt továbbállok, még hallom a hangfoszlányokat, amint a vezetője azt mondja a másik fuvarozónak: „megjegyeztem a rendszámát”.

Ha csak a tényekről kellene tudósítanom, itt le is zárhatnám a monológot. Azonban tekintettel arra, hogy a blogom azért van, hogy az eseményeket kommentálhassam, most sem tekintek el ettől. Ugyanis még ekkor felötlött bennem a gondolat: nem lámpa kell ezeknek az autósoknak ide, hanem sorompó. Egyszer s mindenkorra eltűnnének a zebrákon álló, pirosba belelógó vagy kereszteződésben ragadt autók, harmadával csökkenne a dudálás, egyszóval ha más nem, de legalább az itt élőknek tennénk egy hatalmas szívességet.

Aztán elképzeltem, amint a színház előtt lecsukódik a sorompó a körúton, és persze, hogy a gyalogosok se élhessenek vissza előnyükkel, azon is eltűnődtem, hogy a járdán, amin az imént a zöldre vártam, ott sem mutatna rosszul egy automata fehér kar. Csak aztán ezt is drága lenne kiépíteni meg üzemeltetni, és bár az élhetővé tételnek már látszanak a jelei, tudjuk, hogy Budapestnek van még hova fejlődnie.