Nemrégiben bejárta egy olyan írás a közösségi hálót, hogy Akik 1990 előtt születtek, azoknak kötelező elolvasni, a modorosblog pedig amolyan neoretro gyanánt a minap leközölte a maga "ellenválaszát". Az eredeti nekem onnan szúrt szemet, hogy az a volt ismerősöm is lájkolta és megosztotta, aki látatlanban azt feltételezte rólam, hogy lomokkal van tele a lakásom. Mindezt annak okán, hogy tavaly megosztottam a nagyközönséggel: találtam és felhoztam 21 videokazettát. Egy szó mint száz, ő igencsak hiteltelennek hatott ebben a szituációban, és letörölt, pedig a hiteltelen szót le sem írtam neki. Így utólag visszagondolva: kár.

Modorosék nem méláztak ennyit, megalkották az Akik 1990 után születtek névre hallgató írást, ami persze engem is megihletett. Hiszen elolvastam már a nosztalgiát és a most említett ellennonosztalgiát, és ha igazán állást akarok foglalni a mikor volt jobb élni című kérdésben, ide kívánkozik a saját magam visszaemlékezése is. Kérdés persze, hányan jutottak idáig az olvasásban, hiszen csak most következik a lényeg.

A fent hivatkozott két írás nyomán én is azt kell mondjam, hogy csoda, hogy életben vagyok, de minimum kisebb isteni szerencse, hogy még csak végtagtörésem sem volt.

Merthogy én még nem EU-konform, pályázati pénzből épült gyerekbiztos játszótereken játszottam, hanem a panelokhoz építetteken. És hozzá kell tegyem, hogy mi is, meg a nagyszüleim is panelban laktak, ezekhez a házakhoz pedig „paneljátszótér” dukált. Itt a hinta színe kötelezően piros volt, és alatta nem gumiszőnyeg volt, hanem kavics, és ha lelopták vagy megtekerték a láncot, bizony a gyerek kieshetett a többször újrafestett hintából.

És ebben a korban még állva hintázni volt a vagány dolog, nem a buszok üvegét firkálni, így hát mondanom sem kell, hogy a járművek sem így néztek ki…

Az egyik, főtérhez közeli óbudai játszótéren állt egy kékre festett rakéta is. A „felső szinten” hiányzott a deszkák háromnegyede, csak egy ülőhelynyi területen maradtak lécek, tehát az EU szerint egyenesen életveszélyes mutatványnak számítana, ha a ma gyerekei ezt a házgyári korszakból fennmaradt eszközt használnák. Én persze rendszeresen felmásztam ide, és sosem estem le róla, de mint már mondtam, nem voltam az a kifejezett veszélykereső. Sőt, azt kell mondjam, kifejezetten könnyen kezelhető gyerek voltam, akit szinte bármely életveszélyesnek tartott korszakban bátran fel lehetett nevelni. Na jó, egy időben, talán kétévesen szívószállal szerettem volna benyúlni a konnektorba, de ezt a családtagjaim úgynevezett vakdugóval akadályozták meg. Ilyen eszközöket se látok manapság.

Folytatván az életveszélyes eszközök felsorolását nekem még volt piaci magnóm, amit ma már szintén nem lehetne kapni, mert hálózatról üzemelő eszközt a kínai piacok nem forgalmazhatnak. Elvileg. Ezzel pedig elvesztették azt a színkavalkádjukat és árubőségüket, ami miatt én nagyon szívesen nézelődtem például az azóta bezárt és felszámolt Fáy utcain is. Itt jegyzem meg, hogy az egyik mai napig működő ébresztős rádióm is onnan való, és 13 éve köszöni, jól van, egyszer sem füstölt vagy rázott meg, és még az órája is jól jár. Tegyük hozzá, a piacon vásárolt kigyulladós karácsonyfaégők már korántsem bizonyultak ennyire jó választásnak, bár én mint óvintézkedést azt tudom javasolni, hogy amit nem használunk, azt igenis húzzuk ki a konnektorból vagy vegyünk hozzá egy kapcsolós elosztót. Megéri. Engem, mint életveszélyes korszakból való szülők szintén életveszélyes korban nemzett gyerekét még így neveltek. Ma meg ott a stand by üzemmód és csodálkozunk, hogy miért ekkora a villanyszámla. Bezzeg régen, amikor nem volt távirányító és oda kellett menni a tévéhez kikapcsolni. Erre is emlékszem. A telken ugyanis Orion Viking tévénk volt.

Aztán sokszor találkoztam olyan linkkel is, amelyiken azt bizonygatták, hogy a ma embere nem tudja, hogy mi az összefüggés a magnókazetta és a ceruza között. Nos, jelentem, 1990 előtt, egészen pontosan 1988 legelső napján kora reggel születtem, úgyhogy tudom. De én nem ceruzával, hanem kézzel tekertem vissza a kazettákat, ma pedig szerencsére egy komplett magnógyűjtemény gondoskodik arról, hogy mindegyik hanghordozó oda legyen tekerve, ahonnan éppen hallgatni kívánom. Aztán ha már kazetta, én még arra is emlékszem, hogy 3-500 forint pótdíj járt azért, ha nem tekertem vissza a kölcsönzői videokazettát.

Nem tudom, mi számítana még túlélőmutatványnak, mert az én időmben már volt vezetékes telefon (tehát a szülők tudhattak rólunk) és az ételek is nagyban megegyeztek a maiakkal, úgyhogy ez utóbbi témakört nemes egyszerűséggel átugranám. De az viszont tény és való, hogy nem az f betűsön barátkoztunk, hanem élőben, és a jelenlegi barátaimmal sem tudunk olyan jól és pontosan megszervezni egy találkozót a közösségi oldalon, mintha ráemeljük egymásra a ma már mobil telefont. A mindenki számára egyedi nosztalgiát innentől folytassa az olvasó, már ha kedve van hozzá.