Bandee blogja

Lájkmánia, avagy együnk online

2011. december 20. 23:36 - Névtelen betelefonáló

Egyik ismerősöm a napokban a jótékonyság új módozatára irányította figyelmünket: "ha kiteszed egy összevert gyerek vagy megkínzott állat képét, máris úgy érzed, hogy segítettél". Valahogy így szól a gondolat, amelyet sok esetben tett is követ. 

Ez a mondat olyannyira megihletett, hogy elhatároztam, hogy közösségi portál témában végre megírom a magam monológját. Hangsúlyozom, egy jelenséget, viselkedésmódot, attitűdöt mutatok be, és nem az egyes ismerőseim ellen emelem fel a szavam. Tettet, és nem embereket fogok most minősíteni. Aki megértette és elfogadta az álláspontot, annak tudatában olvasson tovább, >aki pedig már e bekezdés után kommentelni akar, jobb, ha más olvasmány után néz. 

Ihletadó ismerősöm ugyanis azt mondta ezzel, hogy vannak, akik azt hiszik, egy lájk vagy egy megosztás, netalán látványos szörnyülködés majd megoldja a gondot, és szegény rászorulók néhány cent, forint vagy talán euró támogatásban részesülhetnek akkor, ha fényképük bejárja a közösségi hálót.

Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez nem így van. Mert ezek között akad néhány olyan hoax is, amelyről időközben kiderült, hogy nem is igaz vagy pedig az illetőnek azóta jobbra fordult a sora. Meg aztán hogy támogatna akár engem vagy akár magát az érintettet bármely ismert amerikai milliárdos a vagyonából? Gondolkodott ezen valaki?

Egy tény, a családon belüli erőszak a halálos betegségek vagy akár az állatkínzás sajnos minden országban jelen vannak. De véleményem szerint soha nem úgy lehet tenni egyik ellen sem, hogy bőszen kiposztolom, szörnyülködök egyet, majd folytatom mindennapi életemet a gép előtt.

A segítségadás, bárminemű támogatás, vagy a harc az erőszak ellen ugyanis mint offline tevékenység. Nemrégiben takarót vittem egy környékünkön élő hajléktalan nőnek, emellett egyik ismerősömnek idén már több alkalommal is vittünk külön e célra összegyűjtött, még használható tárgyakat. Ruhákat, plüssállatot, néhány villanykörtét, na meg két használható videomagnót adtunk oda, de nem a tételes felsorolás a lényeg.

Van még egy sztorim, ezúttal az f betűs közösségi tér előttről. Szintén tél volt már. Egy hajléktalan csöngetett fel hozzám estefelé kaputelefonon, hogy nincs-e takaróm, merthogy fázik és étkezési célra elfogadna egy bicskát is. Nem pénzt kért. Akkor két kis plédet meg az életlenné kopott sörnyitós bicskámat tudtam odaadni, amit száz forinttal "egészítettem ki".

Azóta sem tudom, honnan jött az ihlet, hogy az 52-es kapucsengőt kell megnyomnia, de lehet, hogy az ismeretlen férfit éppen a fagyhaláltól, vagy egy kiadósabb betegségtől sikerült ezzel megmenteni... 

Most pedig a jótékonyság talajáról evezzünk át a mindennapok tengerére, és nézzük meg, hogyan él, vagy hogyan nem él aki a gépen él.

Nem egy ismerősöm ugyanis bőszen kiposztolja, hogy mit főzött vagy éppenséggel azt, hogy kész az ebédje, vagy már utána van, mert jóízűen elfogyasztotta azt. Meg ezen kívül szinte bármilyen mozzanatot megoszt, amihez amúgy nem sok köze lenne a nagyérdeműnek, mert mondjuk az élet része.

Bevallom, egyáltalán nem érdekel, hogy a kedves illető éppen borsófőzeléket vagy paprikáscsirkét evett aznap, és arra sem vagyok kíváncsi, mindez mikor fog kiürülni belőle. Mert a teljes online emésztéshez ugyebár az árnyékszék felkeresének időpontja valamint a végtermék állaga is hozzátartozna, nem csupán az ízek érzékletes vagy nem túl életszerű leírása. 

A fentiek pedig roppant bizarr hatást tudnak kelteni különösen akkor, amikor mondjuk az illetőt legalább egy éve nem láttam. Főleg azért, mert úgy érzem, ezen a (kiposztolt) szinten nincs közöm az életéhez. Akivel meg mondjuk heti rendszerességgel részt veszünk egymás életében (értsd bármilyen módon kommunikálunk, esetleg élőben is találkozunk), az úgyis elmeséli, mi történt vele. 

Alighanem ha a hetvenes évek közepére hazánkban elterjedt volna már a világháló, és Zuckerberg is pár évtizeddel korábban születik meg, a Postakocsi című sláger sosem jött volna létre. Vagy legalábbis az "elmesélem, mi történt velem" és a "hosszú útról érkezem" biztosan nem így szerepelnek benne. Lett volna helyette mondjuk hosszú útról netezek (via mobile természetesen) és üzenőfalon utazom. 

De egyik sem lett, a lájkolgatás (még mindig hülye szónak gondolom, és magyartalan leírni) pedig megmaradt napjainkra. Sőt, egész weboldalak épültek a hírfolyamok virtuális teleszemetelésére. Bevallom, időnként jókat derülök a többnyire favicceket feldolgozó apa-fia képregényeken, de a magam részéről nem vagyok híve mindenféle dolgok azonnali megosztogatásának. Szerintem nem ettől vagyok vagy leszek közösségibb, szociálisabb, netalán humorosabb ember. 

Meg nem attól leszek sokoldalú sem, ha a bulis képeimmel posztolom tele a profiloldalamat. Ezt sok ismerős és sok ismeretlen is nagyon menőnek érzi.

Nemtől függően nagyon sok mai fiatalnál fellelhetők a "haverok, bulik", illetve a "partyk, barinők" témájú albumok. (A tematika behatárolásánál mindenekelőtt vegyék figyelembe, hogy nekem, komoly gondolkodásúnak nehezemre esik bugyuta címeket kitalálnom.) 

Ezek sajnálatos eredménye, hogy számomra a sok ugyanolyan témájú jól-rosszul sikerült fotó igencsak uniformizálja a ritkán látott ismerős személyiségét, az ismeretlenét pedig aztán végképp. És nem csak azért, mert nagyon ritkán járok bulikba.

Ezért tartom jó ötletnek például egyes internetes társkeresők bevált gyakorlatát, amely szerint nem lehet korlátlan mennyiségű fényképet feltölteni. A képek megválogatása ugyanis körülményekhez képest mégiscsak segít megrajzolni a kiszemelt életvitelének vagy lényeglátásának kontúrjait, amit egyesek szép idézetekkel próbálnak szebbre rajzolni akár a párkeresőn, akár a közösségi oldalakon. Ilyenből is van van bőven. De szerencsére ennek ellenkezője is megesik, amikor valóban igényes ismerősöm oszt meg idézeteket az üzenőfalán. Nem ragozom, egyikőjüknek személyesen mondtam meg, hogy személye pozitív példa. 

Talán közismert, hogy közösségi ténykedésünket leendő vagy jelenlegi munkaadóink is láthajták. Előbbiek persze csak akkor, ha ismerősi reláció nélkül is publikussá tesszük magunkat. Kíváncsi vagyok, munkaadói szemmel milyen képet ad magáról így egy mai átlagfiatal. De talán most nem ez a lényeg. Az írás témájánál maradva sokkal inkább az érdekel, ki lesz az, aki a való életben, és nem a virtuális térben díszíti majd a karácsnyofát. Nagy lesz a kísértés, hiszen a világháló szenteste sem áll le...

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://bandeenator.blog.hu/api/trackback/id/tr963479616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása